A Nobel-békedíjas polihisztor

Az elzászi Kaysersbergben látta meg a napvilágot 1875-ben. Evangélikus lelkész fia volt, filozófiai, majd teológiai doktorátust is szerzett. 1896-ban elhatározta, hogy első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további idejét az emberiség szolgálatának szenteli. 1903-ben a strasbourgi evangélikus teológiai kar vezetőjévé nevezték ki. Teológiai munkásságát protestáns liberalizmus jellemzi, fő törekvése a keresztény hit és saját kora modern tudományos gondolkodása közötti feszültség áthidalása volt. Terjedelmes értekezést írt Kant filozófiájáról, de kiváló orgonista és orgonaépítő is volt. Alapműnek számító könyvet írt Bach zenéjéről, 1905-ben Párizsban részt vett a Bach Társaság megalapításában, rendszeresen koncertezett. Mindemellett orgonákat épített, könyvet írt Német és francia orgonaépítészet és orgonaművészet címmel, s szót emelt a régi német orgonák védelmében.

Amikor 29 éves korában tudomást szerzett arról, hogy Francia Egyenlítői Afrikában, a mai Gabonban orvoshiány van, ifjúkori fogadalma arra indította, hogy beiratkozzék az orvosi karra. 1913-ban sebészi szakképesítést szerzett, vizsgát tett a trópusi betegségekből, majd feleségével, Helene Bresslauval elhajózott Gabonba. Döntéséről ezt írta: „Feladtam az orgonaművészetet, felhagytam a tudományos munkásággal, s elvesztettem anyagi függetlenségemet, hogy barátaim segítségére szoruljak.”

Elsősorban a lepra és az álomkór gyógyítására törekedett, de az őserdei kórház rövidesen a bennszülöttek ezreinek lett menedéke. Német állampolgársága miatt 1917-ben feleségével egy franciaországi internálótáborba hurcolták, majd Strasbourgban igehirdetői és orvosi munkát vállalt, Európa városaiban előadásokat tartott és hangversenyeket adott, hogy kórháza fenntartásához pénzt szerezzen. Csak 1924-ben térhetett vissza Lambarenébe, s fokozódó nemzetközi támogatással végezte munkáját, sok kitűnő orvos közreműködésével. Az őserdőben tam-tam dobok adták hírül: ismét itt van a fehér doktor. Kórházában a betegeket a hozzátartozók ápolták, ők takarítottak és látták el az egyéb teendőket. A kezdetleges higiéniai körülmények, a betegek tudatlansága nehezítették gyógyító munkáját, amelynek során mégis számos életet mentett meg.

1953-ban megkapta az 1952. évi Nobel-békedíjat, amelynek összegéből telepet hozott létre a leprások számára. Einstein azt mondta róla: „Nem találkoztam olyan emberrel, akiben a jóság és a szépség utáni vágy ilyen ideálisan egyesült.” (net, gy)