A Milosevics utáni Szerbiában a múlt még most is jelen van

Május 6-án volt tíz éve, hogy a szerémségi Herkócán Seselj csetnikvajda és helyi megbízottja felolvasta azoknak a horvát nemzetiségű lakosoknak a névsorát, akiknek – úgymond megbízhatatlanok lévén – nem lehet maradásuk a faluban. A megnevezettek a megfélemlítés, zaklatás, tettlegesség és halálos fenyegetések hatására mindenüket hátrahagyva menekültek Horvátországba.

Más horvátok lakta községekben is hasonló sorsra jutott a nem szerb lakosság nagy része. A nagyszerb soviniszta ideológusok álma sok helyütt valóra vált a Szerémségben. Kukujevciben a lakosságcsere olyannyira sikerült, hogy a helyi templomban – a Vajdaság legnagyobb katolikus templomában – másfél esztendővel a Milosevics-rezsim bukása után asztalosműhely üzemel. S mindezért azóta sem vontak felelősségre senkit, Seselj továbbra is honatyaként szónokol. Egy belgrádi bíróság megsemmisítette a Jugoszláv Nemzeti Bank kormányzójának döntését, hogy fel kell számolni az egymilliárdos veszteséget felhalmozó, amúgy Milosevics egyik volt támogatója, családi barátja tulajdonában levő magánbankot. A kormányzó joggal kérdezi: kié lesz a felelősség az így okozott felbecsülhetetlen kárért?

A Danas című független napilap a Hol van Ivan Stambolics? című állandó emlékeztetővel arra figyelmeztet: május 6-án immár 656. napja, hogy semmit nem lehet tudni az elrabolt expolitikus sorsáról, eltűnésének körülményeiről. Az 1999 márciusában lakása bejáratában hidegvérűen kivégzett újságíró, Szlavko Csuruvija fivére az európai uniós szervezeteket kérte: hassanak oda, hogy a szerb nyomozó szervek végre érdemben lépjenek a nyilvánvalóan politikai hátterű gyilkosság felderítésében. E két eset, több hasonló, máig le nem zárt üggyel együtt, valószínűleg a szerb titkosrendőrség számláját terheli – állítják független szakértők.

Belgrádban és Kikindában egy-egy kínos sajtóper folyik mostanában. Mindkettőben a bukott hatalmi rendszert kiszolgáló, goebbelsi módszerekkel dolgozó médiasztár a felperes, az alperes pedig egy-egy független újságíró. Ha bűnösnek találtatnak, a cikkeikkel okozott „mérhetetlen lelki fájdalomért” hatalmas büntetést kell fizetniük. Csakúgy, mint a milosevicsi érában.

A belgrádi (közszolgálati) televízióban „oktatósorozat” indult, leplezetlen célja, hogy rehabilitálja a második világháború alatt a megszállókkal kollaboráló csetnikvezért, Drazsa Mihajlovicsot. „Ettől a fajta jobboldaliságtól megfagy az ember ereiben a vér” – minősítette a botrányos próbálkozást Drinka Gojkovics kutató, Az 1991 és 1998 közötti háborúk című dokumentumgyűjtemény gondozója. Szerinte az efféle hagyományápolás és -élesztés egyetlen célt szolgál: átadni a kollektív feledésnek az elmúlt másfél évtized háborús és más bűneit.

A hasonló példák száma gyakorlatilag végtelen. A tanulságot pedig így foglalta össze tömören egy külföldön élő szerb prózaíró: Szerbiában 2000. október 5-én éjszaka megállt az idő, a rendszerváltás napja azóta sem virradt fel! Az egyesült ellenzék képviselői akkor – állítólag – „bölcs kompromisszumot” kötöttek a hadsereg és a rendőrség legfelelősebb vezetőivel: korábbi tetteiket nem fogják firtatni, ha nem fordulnak a tüntetők százezrei ellen, s nem fojtják vérbe a Milosevics elleni forradalmat. Azért a kompromisszumért most nagy árat kell fizetni. A hadsereget, a rendőrséget, az igazságszolgáltatást aligha lehet megreformálni, amíg a bukott rendszer emberei mindenütt bent ülnek, s akadályoznak minden változást. Az európai felzárkózás feltételeit a szerb és a jugoszláv kormány képtelen teljesíteni, a nyomozó szervek, a bíróságok, a média nagy része következetesen gátolja a közelmúlt eseményeinek feltárását, s a jól megdolgozott közvélemény sem hajlandó szembesülni a nemzet nevében elkövetett háborús bűnökkel.

Egy kis párt, a Szerbiai Polgári Szövetség a minap kezdeményezte, hogy – a kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan – itt is hozzanak minél előbb törvényt az átvilágításról. De alighanem hiába vannak támogatói az ötletnek. Vladimír Vodinelics, a jó nevű belgrádi jogászprofesszor – aki egyébként a magyar példát tartaná követendőnek – meg is mondta, miért kell még évekig várni hasonló törvényre Szerbiában: túlságosan is sok önkéntes és lelkes bűntársa volt itt Milosevicsnek ahhoz, hogy az igazságszolgáltatásnak könnyű dolga legyen. A bűnöket most elvonatkoztatják az elkövetőktől, mindent a rendszerre kennek.

Kelet-Közép-Európában világos különbséget lehetett tenni bűnös és áldozat között – mutatott rá a jogászprofesszor. A 2000. októberi szerbiai események viszont – szemben a bársonyos forradalmakkal – afféle átmenetek voltak a fegyveres népfelkelés és a dél-amerikai államcsíny között, amelyben a régi hatalom eszközei (hadsereg, rendőrség) személyi változások nélkül épülhettek bele az újba.

Szerbiában a múlt még most is jelen van.

Újvidék, 2002. május.