A legolcsóbb csali: a kenyér

Bár az előírások kemények, és a halak zöme fajlagos védelem alatt áll (ilyenkor szinte csak kárászt, bodorkát, egy-két keszegfajtát, sügért lehet fogni), azért az a pár hét gyorsan eltelik a szezon kezdetéig. Észre sem vesszük, és mehetünk pontyozni.

Az egyoldalú koszt

Tavasszal természetesen pontyra is, keszegfélékre is az élő csali a legfogósabb, hiszen a hosszú téli koplalás után a halak kiéheztek a természetes táplálékra, a fehérjékre. Csonticsokor, árvaszúnyog lárvája, trágya- és harmatgiliszta, pióca, halszelet, és a jó ég tudja, mi minden kerül ilyenkor a horogra, megspékelve a legújabb csodaaromákkal. De ezúttal ne ragadjunk le a tavasznál, hanem foglalkozzunk egy klasszikus, alig használt csalival, a kenyérrel, amit egész évben sikerrel alkalmazhatunk pontyozásra és keszegezésre, nem szólva a jászról, a paducról és a többi fehér halról, amelyektől nem idegen az emberi táplálék.

Míg tájainkon a legtöbb horgász egész évben ízesített vagy robbantott kukoricával, lebegő sárga, fehér pufókával próbálja horogra csalni a pontyot, ismerek egy csomó horgászt, akik (főleg tavaszszal!) szinte kivétel nélkül kiflivel fogják az aranyhasúakat. Míg mások pellettel, főtt búzával, kukoricával, sőt kutya- és macskaeledellel próbálják megbolondítani és egy helyre csábítani a sok halat, méregdrága bojlira költik a pénzüket, ők megelégszenek egy-két öklömnyi áztatott kenyérgombóccal, a horogra tűzött kiflidarabbal. És mégis fognak pontyot! Sőt. Öt éve megfigyeltem egy Pozsony környéki halastónál, hogy szinte csak a kiflisek fogtak. Azóta nem jártam ott, nem tudom, mi a helyzet, de elgondolkodtam rajta, vajon mi lehet a titka a dolognak? Valószínűleg éppen az egyoldalú koszt. Ahol mindenki ugyanazzal a csalival horgászik, ott a hal előbb-utóbb rájön a turpisságra. Bármily furcsán hangzik is, kiismeri a horgászok szokásait. Ha bizonyos fajta étel megszurkálja a száját – márpedig a sok rossz akasztás, leakadás, a pancserok luftjai ezt eredményezik – a hal egy idő múlva más nyalánkság után néz. És ez lehet a világ legegyszerűbb étke. Kifli, kenyér.

Jó kenyér, rossz kenyér

A jó kenyér kibomlik a horgon, akár a nyíló virágbimbó, de nem esik le róla. Könnyű, laza, ugyanakkor tartása van. Ezért egyáltalán nem mindegy, milyen kenyeret használunk. A másnapos kenyér megszikkad, morzsálódik, veszít a rugalmasságából, s csak akkor marad meg a horgon, ha erősen rányomkodjuk. Akkor viszont nem bomlik ki a vízben, kemény gyurma marad. Legjobb tehát, ha aznapi kenyeret használunk. A burgonyás, kukoricás kenyér sem túl jó, a félbarna ugyan jól tart, de nyomába sem ér a fehérnek. Legeslegjobb a tiszta fehér búzakenyér. És természetesen a fentebb említett kifli, amelyből levágunk egy karikát, kiszedjük a belét, és mint porolás után a szőnyeget, felcsavarjuk, s úgy tűzzük a horogra. Tartása szilárd, mégis ellazul, és a pontyok, keszegfélék imádják.

Ha kenyérhéjkockát használunk, a szerint kell választanunk, hogy fenekezni, vagy úszózni akarunk-e. Ha fenekezünk, lényegében mindegy, mi ázalog odalent, ám ha úszózunk és víz közt keressük a halat, legjobb a másnapos kenyér. Ez a módszer különösen hinaras halastavakban válhat be, ahol a hal a növények leveleiről csipegeti le a táplálékot. Itt azért jobb a kocka, mint a kenyérrózsa, mert nem hajlamos olyan könnyen leesni a horogról és lesüllyedni a növényzet alá.

Amikor nem eszik a ponty

Mindenki tapasztalta, milyen nehéz horogra csalni a pontyokat nyári hőségben, amikor lustán úszkálnak és napoznak a víz felszínén. Ilyenkor szinte alig táplálkoznak. A látszat azonban csal! Ilyenkor is be lehet csapni őket, és leginkább kenyérrózsával, kenyérkockával. A felszínen lebegő, vagy lassan sülylyedő kenyérdarabkának nem tudnak ellenállni. A gond csak az, hogy nehezék nélkül nehéz bedobni a horgot, az úszó, vízigolyó pedig gyanús a halaknak. Ilyenkor megpróbálhatjuk azt a trükköt, hogy a horogtól kb. húsz centire szelepgumiból teszünk egy hurkot, és arra nyomkodunk kenyeret nehezéknek. Ez hamar leválik, de marad a jól feltűzött, lebegő csali.

Tavasszal, nyár elején az őrületbe hajtja a horgászt a pollen. A halak a víz felszínén legelésznek, cuppogva eszik ezt a fehér, vattaszerű növényi táplálékot. Talán három éve történt, hogy a Kis-Duna egyik holtágán egy ilyen legelésző csapatra bukkantam. Egy bedőlt fa ágai közt legalább tucatnyi jókora, négy-öt kilós pontyot pillantottam meg. Az egész társaság a pollent szürcsölte, cuppogásuk már meszsziről elárulta őket. Nem írom le, mert hosszú volna, mi mindennel próbálkoztam. Végül türelmem fogytán feltűztem egy jókora kiflivéget a horogra, és a fa mellé potytyantottam. Talán három perc sem telt el, és elindult a zsinórom a víz színén. Nem vártam meg, míg megfeszül, hanem bevágtam. Mozdulatomat hatalmas zurbolással nyugtázta egy szép arany hasú, amelyet gyors fárasztással a parthoz édesgettem. A nagy csetepaté természetesen szétugrasztotta a többieket, és eltartott vagy másfél óráig, amíg visszamerészkedtek a helyükre. A továbbiakban már hiába próbálkoztam, valószínűleg gyanút fogtak, de így is elégedett voltam, mert legalább egy pontyot sikerült fognom.

A kenyérhéj- vagy kiflikocka olykor a legfogósabb csali lehet fenekezős keszegezésre is. Voltak olyan nyári napjaim, hogy folyóvízen hiába áztattam a csontit vagy a trágyagilisztát, egy árva kapásom se volt, ám alighogy kenyérre váltottam, azonnal jöttek a szebbnél szebb dévérek. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy a halaknak minden vízhőmérsékletnél és napszakban megvan a kedvenc ízük, aminek nem tudnak ellenállni.

Etetés

Aranyszabály, hogy azzal etessünk, amivel horgászunk. A különböző drága etetőanyagok, megspékelve élőanyaggal, nagyon hatásosak lehetnek. Ahol azonban nincs agyonhorgászva a víz, és nem etetnek aromacsodákkal, ott sokkal egyszerűbb etetőanyag is megteszi. Ennek az alapanyaga szintén a kenyér, amely lehet akár egy-két hetes is. Ezt kell keményíteni kukoricadarával, kukorica- vagy búzaliszttel. A kukoricadara ráadásul szép színt is ad az etetésnek. Ezt természetesen lehet a végtelenségig variálni, ízesíteni fahéjjal, vaníliacukorral, tejporral, mi több, sóval. Ez is csak fantázia kérdése, és nem a pénztárcánk vastagságáé.