A konyhát nem hagyják másra

A töltött táska – apa kínálja, anya adja, Adél vizsgálja(A szerző felvételei) Benyovszky Krisztián Madách-díjas irodalomtörténész, a nyitrai Konstantin Egyetem magyar tanszékén huszadik századi magyar- és világirodalmat, irodalomelméletet oktat. B. Mánya Ágnes magyar–történelem szakos tanár, ő kislányuk világrajöveteléig előbb Köbölkúton, majd a Naszvadi Magyar Tannyelvű Alapiskolában dolgozott, utána pedig alkalmi szerzője lett az ĺzvilágnak. Öt évvel ezelőtt, közvetlenül az esküvőjük másnapjának hajnalán költöztek be első lakásukba, s most is ugyanabban a tömbházban élnek pár emelettel feljebb, és pár négyzetméterrel tágasabban. Áginak köszönhetően otthonuk egyedi, s meleg nyugalmat áraszt. Minden olyan természetesen természetközeli. A falakon kisebb-nagyobb termésképek: szárított gyümölcsök, préselt virágok és levelek állnak össze hangulatos kompozíciókká. No, itt biztosan mindenki az egészséges táplálkozás híve – asszociálok a szemnek-léleknek kedves látottakra. A fiatal háziasszony, a képek megálmodója és elkészítője azonban nevetve protestál:

– Az egészséges étkezés minálunk inkább elméleti dolog. Nem mintha nem figyelnénk oda, hogy mit eszünk, de a gyakorlatban főképp a kislányunkat szeretnénk kissé másfele terelgetni. Én például nem örülnék neki, ha a napi csokiskeksz-adagomat idővel ő is kikövetelné magának.

– Most nem is ehetek csokit, csak fehéret – bólogat helyesen a copfos ifjú hölgy, és nagy meglepetésemre még annak a gyermekkori allergiafajtának a nevét is pontosan elmondja, ami miatt tilos a csokoládé. Nem bánkódik különösebben, abból viszont jottányit sem enged, hogy amíg mi, felnőttek beszélgetünk, ő ne egyedül főzőcskézzen a másik szobában. ĺgy azután vagy az apu, vagy az anyu kuporodik mellé a babatűzhelyhez. S még a főzési sorrend is pontosan olyan, mint a nagykonyhában...

BMÁ: – Mindennap szoktunk főzni. Adél miatt is, hiszen így változatosan étkezhet, de egyébként is inkább kis adagokat készítünk az ételekből. A hét egy részében Krisztián is idehaza dolgozik, és nagy segítség, ha félórákra feláll az íróasztal mellől, azután befejezi a konyhában, amit én elkezdtem. Ez nagyon jó dolog, tekintve, hogy vannak bizonyos ételek, melyekhez nekem – ellentétben mondjuk a kézimunkákkal – nincs elég türelmem. Előkészítem például a húst, de kisütni már a párom szokta, s ő bíbelődik a rántott karfiollal vagy a palacsintával is. Szabadnapokon pedig szinte mindig itt hagyjuk aput a konyhában, mert Adéllal délelőttönként szoktunk sétálni.

– Nem igazán tudok én főzni – tiltakozik óvatosan Krisztián –, de a szükség rávitt, hogy belekóstoljak néhány egyszerűbb fogás elkészítésébe. Ági huszonkét hónapig szoptatta Adélt, s akkortájt az is megesett, hogy én etettem.

Na most ezt nem értem. Ha egyszer ő szoptatott, kit kellett etetni?

BK: – Hát a feleségemet.

BMÁ: – A kislányunk ugyanis azok közé a babák közé tartozott, akik órákig szopnak, én meg türelmesen ücsörögtem vele, s Kriszti közben jobb híján megebédeltetett, megvacsoráztatott. Volt, hogy csak mutogattam, ebből még egy kanállal jöhet... S bizony, az is előfordult, ha nem figyeltem eléggé, szó szerint leettem a leányunkat. De ennek a korszaknak már vége, s visszatértünk a közös étkezések rendes kerékvágásába. Az viszont nem igaz, hogy Kriszti nem tud főzni. Időnként ugyanis – alkotói szabadság gyanánt – egyedül hagyjuk őt három-négy napra. Adéllal elutazunk a nagyszülőkhöz, s olyankor Krisztián főz. Rizses húsokat, savanyú krumplilevest és hasonlókat.

Merre élnek a nagyszülők?

BK: – Az én szüleim Léván élnek, de az Ipolysághoz közeli Alsótúrról származnak. Hároméves lehettem, amikor elköltöztünk a faluból, de édesanyám mindmáig az ottani hagyományos ételeket szokta elkészíteni.

BMÁ: – Én az Érsekújvári járás egyik nagyközségében, Szőgyében nőttem fel, s a szüleim is tősgyökeres szőgyéniek. Ami légvonalban ugyan még száz kilométeres távolságra sincs Lévától, a mi Mátyusföld-peremi, és az ő Ipoly-menti konyhájuk ízvilága mégis sokban különbözik egymástól. A közös konyhánkba pedig mindketten igyekszünk becsempészni valamit az otthoni étkekből.

BK: – Az egyik nagyon egyszerű ételre, a bablevesre például azért csodálkozott rá Ági, mert Túron szalonnával vagy kolbásszal, és burgonyával készítik. De ismeretlen volt számára a morzsolt és főzött kukorica is, amit mákkal és cukorral meghintve szoktunk enni. De a hagyományos ünnepi, például a karácsonyi menüben is vannak különbségek. Nálunk például szentestén nem a hal, hanem a brindzás-tejfölös tészta szokott lenni a főétel. Ez a cérnametéltnél jóval szélesebbre vágott, hosszú tésztacsíkokból készül. Először kifőzik, majd sütőben megsütik, s a végén kerül rá a keserű túró és a tejföl.

BMÁ: – Karácsonykor rendszerint két ünnepi menü kerül az asztalra. Délben a szőgyéni, hallal, este pedig a tésztás alsótúri.

BK: – Egyébként is nagyon kedvelem a tésztaféléket. Ugyanúgy, mint a zöldséges ételeket, a sajtokat és minden más tejterméket. S húsokból is inkább a könnyebb, fehér fajtákat fogyasztom szívesen. Disznóvágáskor természetesen jöhet a hurka, a kolbász és a pecsenye, szívesen megkóstolok minden különlegességet, de nem vagyok különösebben ínyenc. A gasztronómia mint olyan viszont érdekel. Igaz, elsősorban irodalmi szempontból. Szívesen olvasom az olyan szépirodalmi műveket, amelyekben – például Krúdy Gyulánál vagy Móricz Zsigmondnál – megjelenik ez a témakör, az étel, az ételek leírása. S főleg az, hogy a kulináris élményt mennyire képes az író a nyelv segítségével visszaadni. Amikor ez olyan erős a szövegben, hogy az ember szinte a szájában érzi a leírt ízeket, a betűkből áradó illatokat.

Erről – emlékszem, s az olvasók is biztos emlékezni fognak – írtál is az ĺzvilágba, s most már azt is tudjuk, hogy esetedben az elmélet a házi tűzhely mellett találkozik a gyakorlattal...

BMÁ: – Ami nélam illeti az elméletet – na nem az irodalmat, hanem a szakácskönyveket –, bevallom, én nem szoktam receptek alapján főzni. Sőt, alapvetően még főzni sem tanultam. Odahaza csupán két főzési kísérletemre emlékszem. Egyszer rám bízták, hogy felügyeljek valamilyen sültet, amit sikerült odaégetnem, egy másik alkalommal pedig anyukámék elmentek otthonról, és nekem kellett megfőznöm az ebédet. Kriszti az előbb említette a túri bablevest. Nos hát én anélkül, hogy akkor egyáltalán tudhattam volna a létezéséről, igenis, megcsináltam. Vagyis beletettem a fazékba a bab mellé az összes zöldséget krumplistól, s mert találtam a hűtőszekrényben némi szimpatikusnak tűnő szalonnamaradékot, szépen beleapróztam azt is. Szerintem remekül sikerült, de amikor büszkén feltálaltam az éhes szülőknek..., mit mondjak, nem arattam vele osztatlan sikert. El is határoztam, hogy soha többé! Az az érdekes, hogy amikor szükség lett rá, valahogy mégis azonnal tudtam főzni. Magamtól. Igaz, sajátos módszerrel, improvizálva. Ami annyit tesz, hogy elképzelem az ételt, az állagát, az ízét, és aszerint adagolom a hozzávalókat. A süteményekkel eleinte néhányszor befürödtem, mert ott tényleg mindent szigorú pontossággal kell méricskélni, de az sem maradhatott ki, szeretjük ugyanis, ha a vasárnapi ebéd után kerül valamilyen deszszert az asztalra. Az egyik egyszerű és finom kedvencem a töltött táska. Megvásárolom a leveles tésztát, kinyújtom, négyzetekre vágom, és megtöltöm darált dióval elkevert lekvárral. Azután már csak össze kell hajtani a széleket, megkenni egy kis tojással, és készre sütni. Én nagyon szeretem a leveseket, Kriszti viszont inkább a párolt, rövid, sűrű mártásban tálalt ételféleségeket. Vadas hús ugyan nagyritkán kerül az asztalra, de nemrég sikerült őt meglepnem egy megvadasított csirkés étellel. Egy kis olajon fokhagymát pároltam, arra tettem a csirkedarabokat. Fűszerezés után, amikor a rövid lében már puhára párolódott, hozzákevertem egy kis sajtot és tejfölt. Ez ugyan nem az én ízvilágom, Krisztinek viszont nagyon is ízlett. Az, hogy mi kerül az asztalra, a hangulatunktól, de a szabadidőnktől is függ. Hétvégeken kiadósabb a menü, vasárnap viszont igyekszem kikerülni az otthon annak idején rendszeresen feltálalt húslevest, rántott húst, sült csirkét. Fűszerek tekintetében viszont jórészt megmaradtak a hagyományos ízek. Nevettük is a minap, hogy vásároltam egy csinos kis fali fűszertartót, ám a tizenkét üvegcséből csupán hetet sikerült megtölteni. Ha valamelyik étel készítésekor elbizonytalanodom, inkább kóstolgatom, és megpróbálom kitalálni, hogy mi az, ami hiányzik. Anyukám is, anyósom is – jaj, ezt a szót nagyon nem szeretem –, szóval ancikám is nagyszerűen főz, de gasztronómiai kérdésekben nem szoktam azonnal a telefon után nyúlni.

BK: – Áginak eddig még nem sikerült ehetetlent főznie. Most meg, hogy már Adél is megmondja, mi ízlik neki és mi nem, előfordul, hogy a kedvéért két- vagy háromféle étel is készül.

Gondolom,éppen miatta nem kérdés az sem, hogy rendszeresen étkezik-e a család...

BK: – Ez így van. De én még külön is odafigyelek arra, hogy legalább a főétkezések idejét betartsam. Az ember hajlamos arra, hogy a munkája miatt elblicceljen egy ebédet vagy vacsorát. És esetleg csak késő este eszik, sokat és bármit. Én hozzászoktattam magam, hogy – akár tanítok, akár itthon dolgozom, akár elutazom egy konferenciára – naponta legalább háromszor egyek. Egyébként sem vagyok éjszakai bagoly, idehaza is inkább napközben dolgozom. És szerintem üres gyomorral sokkal nehezebb koncentrálni. Vannak irodalmár barátaim, akik addig nem is esznek, amíg írnak, mondván, hogy a jóllakottság zavarja őket az alkotásban. Az én fejem viszont akkor a legtisztább, ha nem vagyok éhes. S ehhez jön még a mozgás. Hobbiszinten hosszú ideje rendszeresen súlyzózom, és remélem, hogy erre a továbbiakban is mindig tudok majd szakítani egy kis időt.

Ahogy mondják, a mozgás fél egészség...

BMÁ: – A másik fél meg az egészséges táplálkozás. Említettem, hogy nem visszük túlzásba. Szerintem nem is lehet bedőlni minden új biofelfedezésnek, pláne reklámnak. Az olyan alapvető kulináris rosszalkodást, mint a zsíros és agyonsütött ételek fogyasztása, persze, kihagyjuk, és igyekszünk arra is odafigyelni, hogy a készételekben, ha már muszáj, minél kevesebb tartósítószer legyen. A többi már azon múlik, hogy melyikünk milyen ételféleséget kedvel... Vegyszermentes zöldséggel és gyümölccsel szerencsére el vagyunk látva. Szőgyénben is nagy veteményesünk van, s Kriszti szülei is megtartották az alsótúri kertet. Étterembe ritkán járunk, ez – éppen úgy, ahogy az utazás – elsősorban anyagiak függvénye. Pedig az lenne az igazi, ha – mint a Monarchia idejében a jól szituált középosztály tagjai – egyszer-egyszer Bécsben ihatnánk meg a bécsi kávét, mondjuk, egy Gustav Klimt-kiállítás megtekintése után, vagy átruccanhatnánk Triesztbe, megkóstolni a tengeri herkentyűket... Az mindenesetre feltett szándékom, hogy Budapesten, a hamarosan újra megnyíló Teréz körúti New York kávéházban megiszunk majd egy békebeli hangulatot idéző kávét...

BK: – Én pedig egész biztosan hagyom magamat erre rábeszélni.

B. MÁNYA ÁGNES AJÁNLJA

Találgatós

(A találó elnevezés Krisztitől származik, minél többféle hozzávaló kerül bele, annál izgalmasabb a majszolgatás.)

Hozzávalók: 4 tojássárgája, 4 evőkanál kristálycukor, 2 evőkanál víz, 4 evőkanál rétesliszt, 1 csomag sütőpor, 2 evőkanál olaj, kakaó, vagdalt mogyoró, dió, reszelt alma, mazsola, kókuszreszelék, zselécukorka stb.

A tojásokat és a cukrot jól kikeverjük, fokozatosan belekeverjük az olajat, a sütőporos lisztet és a vizet. A hozzávalóknál felsorolt finomságokból szórunk bele attól függően, mi van éppen otthon (vigyázat, a túl sok, túl leveses alma lucskossá teszi a tésztát, és nehezen is sül meg). A massza felét kivajazott, kilisztezett őzgerincformába töltjük, a maradékhoz kakaót keverünk, és ezt is a formába öntjük. Miután megsült, bevonhatjuk csokival, kókuszreszelékkel stb. Hamar elfogy, érdemes mindjárt kettőt sütni belőle.