„A kíváncsiság életem mozgatóereje”

Léván, ahová pár héttel ezelőtt költözött Ipolyságról, a városközpontban lévő panzió patinás éttermébe vezet, amelynek kinti, az ott csordogáló patak felett húzódó fedett teraszán már ebédel néhány törzsvendég. Mielőtt bemegyünk hűsölni, mert óriási a hőség, megtudunk néhány érdekességet az épületről, melynek tervei, belső berendezése az ő elképzelései alapján készült.
Édesapjára terelem a szót, mivel azt hittem, tőle az indíttatás az építészet felé, de beszélgetésünk során rádöbbentem, hogy tévedtem. Édesapja tanárember volt, az ipolybalogi iskola igazgatója, később az ipolysági kollégium vezetője és magánvállalkozó.

Áruld hát el, milyen indíttatás vezetett, hogy építész legyél?
A nagymama udvarán eső után a sárban nagyon szerettem építkezni, a gyufásskatulyáknak kiszedtem az alját, s vályogot csináltam, abból készítettem a házat. Az Ipolytól száz méterre laktunk, amelynek homokos partja volt, s ott játszadoztam, csepegtetős módszerrel várakat csináltam. Mindig ilyesmi foglalkoztatott, valamit összerakni, összeeszkábálni játékokat, a nagyapámmal nyírfavesszőből mindenfélét.

Valami már gyerekkorban ott motoszkál az emberben.
Fantáziavilág, ami visszajön mindig. Az iskolára nem emlékszem, csak arra, hogy rengeteget olvastam. Verne-könyveket, az Albatrosz-sorozatot, ajánlott olvasmányokat. Volt, hogy nem volt mit olvasni, mert azt, ami nem érdekelt, hagytam, de mindig hiányzott a könyv. A tárgyi és a képzeletbeli világ összekapcsolódott fantáziavilágomban. Van egy fényképem az egyik karácsonyról: állok a fa mellett, rettenetes kíváncsi tekintettel. Ez a kíváncsiság volt életem mozgatóereje.
 

Amikor gimnáziumba mentél, már eldöntötted, hogy a fantáziádat és a képzelőerődet milyen irányba fogod terelgetni?
A gimnáziumban volt egy meghatározó ember, aki elvitt minket egy olyan világba, ami addig előttünk zárva volt. Kosík József tanár úrral nagyon szerencsés volt a találkozás. Egyik alkalommal megkérdezte, hogy gyerekek, mi a giccs? S anélkül, hogy megválaszolta volna, hozott a következő órára egy fröccsöntött műanyag kosarat. Néztünk rá, hogy nem szép, de miért giccs? S aztán megmagyarázta: „A fonott kosárnál az anyag és a forma egységéről van szó, a műanyag kosár így nem igaz. Az utcán járva ne csak a szemetek szintjéig nézzetek széjjel, nézzetek föl is. A belváros régi utcáin vegyétek észre a sok szépet.” Sokat rajzoltatott velünk, s ki is állította a munkáinkat, hogy megmutassuk, mit tudunk. Tíz év után, amikor bementem a gimibe, az egyik rajzom még ott volt a lépcsőház-galériában. Ez meghatározó erő volt, kihozta belőlünk a kreativitást, önbizalmat adott, amihez kellett bizonyos elismerés. Persze, annyira rajzolni nem tudtam, hogy képzőművészetire menjek, akkor jött, hogy iparművészeti. És Prága. Oda nem vettek fel, de azt az anyagot, rajzokat, amelyeket a tehetségvizsgára kértek, átküldettem a műépítészetire, s felvettek.

Jól értelmezem, hogy a műépítész közelebb áll a művészi megoldáshoz, az építész pedig az építkezés technikai kivitelezéséhez?
Az építész a műépítész elképzeléseit bontja le, korrigálja, vagy igazítja azokat a túlzásokat, amelyekben egy műépítész nem annyira biztos. Az egész csapatmunka, úgy teljesedik ki, hogy létezik az idea, ez a műépítésznek az erőssége kell hogy legyen, s nagyon fontos a kifejezőkészsége, hogy azt képileg, rajzban meg is tudja mutatni.

Milyenek voltak a prágai diákévek?

Abban az időben ott is erős volt a magyar ifjúsági mozgalom, az Arcóban működő Ady Endre Diákkör.
Csodálatos idő volt! Az ott lévő diákok, tudva, hogy jövünk, mindjárt az elején elvittek magukhoz, elszállásoltak, eligazítottak, s az ember rögtön bekerült egy olyan mozgáskörbe, ahol jól érezte magát. Volt úgy, hogy péntekenként az Arcóban húszan-harmincan üldögéltünk egymáshoz nyomorítva és hallgatva a nagyokat. Elfogadottak lettünk. S rajtunk múlt, hogy ezzel mit tudunk kezdeni. Persze, a vizsgákat meg kellett csinálni, s a lógások és sörözések mellett azért sikerült.

Jól tudom, hogy te zenéltél is?
Akkor már furulyás voltam. Annak idején az ipolybalogi iskola zenei kabinetje úgy volt fölszerelve, hogy ott minden volt: nagybőgő, cimbalom, zongora, furulya, klarinét, dzsessztrombita, bármi, s mint igazgatófiúcskának bejárásom volt oda. Mindent kipróbáltam, s a furulya megfogott. Autodidakta módon képeztem magam, s amikor prágai diákként Szabó Lídiáék összehoztak egy irodalmi estet, én furulyáztam. Utána megszólított Kozsár Miki, a Nyitnikék táncegyüttes megalapítója, és alakítottunk egy zenekart, a Tekergőt, s mi kísértük a néptáncegyüttest. A formáció értékes többletet is adott tagjainak, a közösségi lét szellemiségét fejlesztette. Zenéltünk, táncoltunk, turnékra jártunk, országos népművészeti fesztivált nyertünk, felléptünk Prágában, Taskentben, Budapesten az ELTE-n, bejártunk sok helyet. Rá negyven évre jött az ötlet, hogy jó lenne ezt összefogni, s kiadtunk egy könyvet Nyitnikék Prága – Táncba szőtt történetek címmel arról, hogy tudtunk Prágában olyan légkört teremteni a kultúra, az éneklés, a tánc területén, amelyet életre szóló élményként élünk meg. Kuriózum egyébként, hogy a Cseh Műszaki Egyetem gépészkarát képviseltük 1979-ben a taskenti nemzetközi diákfesztiválon magyar népi együttesként. Egyébként az együttes össze is kovácsolta az embereket, nagyon sok párkapcsolat ott született.

Te is ott ismerted meg a feleségedet?
Igen. Ő a Garam mentéről jött, régészetet tanult, s amikor befejeztük az egyetemet, a kis családdal Lévára költöztünk; a feleségem a múzeumba került, én pedig a járási építésügyi osztályra, majd a járási főépítész hivatalába ’83-tól ’90-ig, ’91-ben egy kolléganővel megalapítottuk a saját irodánkat, majd három év után különváltunk, de továbbra is együttműködtünk.

Említetted az ideát. Nevezhetjük úgy, hogy ez volt a te kozmoszod, amiből építkeztél?
Vannak megkötöttségek, az égtáj, a gravitáció, az anyagi feltételek, a megbízó ízlése, de megengedtetett, hogy felülírhassam a beruházó kockás papíron hozott elképzelését. Kényes helyzet, amikor előtted vitatkozik férj és feleség. Később értettem meg, hogy a diplomácia, a stratégia, a taktika fontos része ennek a munkának. S azzal, hogy mit mondok, ne a szembenállás erősödjön, hanem a mindenki által elfogadható megoldás.

S megmaradjon az érték is.
A beruházó elképzeléseit is ki tudom elégíteni, s maga a mű is kiemelkedhet egy ingoványos talajból. Mert olyan is volt, hogy a férj és feleség annyira összevesztek a házon, hogy elváltak.

Kitől kaptad a legértékesebb útravalót a pályádra?
Az útravalót le lehet bontani több szintre: emberi identitás, kreativitás, tehetség. Vissza kell mennem az Ipoly mentére, a sokfajta indíttatásból Varga Lajost emelném ki, aki Eperjesen végzett képzőművészetin, Ipolybalogon tanított apámnál, majd a Hét és a Madách Könyv- és Lapkiadó grafikai szerkesztője volt. Ő a kreativitást emelte ki az emberben. Ami a kultúra és a nyelv szeretetét illeti, az családi indíttatás: apám kapcsolatai, a széles rokonság, a lakodalmak, az éneklés, az összetartás. Van még egy érdekesség az egészben: én a kerítés mögül vagyok, az iskola el volt kerítve a falutól, csodálatos kertje tele volt rózsákkal, halastóval, medencével, szökőkúttal, sportpályával, még Micsurin-kert is volt, a gyerekek megtermelték a zöldséget, gyümölcsöt. Mi nem jártunk ki a faluba, s hozzánk nem jártak a faluból, mert tanítógyerekek voltunk, s azokat kiváltságosoknak tekintették.

Meg féltek is a tanító bácsitól, ezt mint falusi tanárember gyermeke én is megtapasztaltam.
Minket azért nem szerettek, mert ha bementünk a faluba, azt hitték, beáruljuk őket, és kikapnak. Mégsem voltunk magányosak, és a kerítés mögül kijártunk az Ipolyra, ott reggeltől estig játszottunk. Hazajőve de jólesett a zsíros meg a porcukros kenyér!

Számodra az építészet az alkotás iránti lelki kapcsolatról szól vagy magáról a mű megteremtéséről?
A lélekintellektus olyan dolog, amit nehéz megfogni, de nagyon fontos a megmérettetés, saját személyem szempontjából is. Annak idején meglepetésszerűen kimentem a félig kész építkezésre, és leültem az épület mellé szembesülni azzal, mit is követtem el. Itt lehetett kielemezni az egész folyamatot. Ha építészként valahol egy közegben mozgok, megszólítanak az épületek, ezek által a sorsok, korok, s ez nagyon fontos visszajelzés, hogy milyen intellektus állhatott egy kastély, templom építtetője, megbízója, kivitelezője és azok mögött az emberek mögött, akiknek az igényét kielégítette az az építész, aki az egészet kitalálta. Mert egy épület folyamatosan jelen lévő múlt. Érdekes így szembesülni az épített környezettel, mert nagyon beszédes.

Az építész nyomot hagy egy utca, egy város, az egész ország képében?
Inkább lenyomatot. Egy kornak és azoknak az embereknek a lenyomatát, akik abban a korban elkövették. S nem mindegy, milyet, mert ez holnap és kétszáz év múlva is jelen lesz, és meghatározó lesz. A legjobb építészek munkái olyan csodálatos világot engednek meg belátni, amit csak irigységgel tudunk nézni, hogy mások mit tudnak létrehozni, és mi milyen környezetben kényszerülünk létezni. Nem lehet a múltat lebontani és helyettesíteni akkor sem, ha tudom, hogy lehetne másképp is. A jövőt ilyen szempontból nagyon reményteljesnek látom. A jövő szempontjából fontos lenne, hogy az építészek egymástól tanuljanak, kultiválják a környezetet.

Ha nem vagy építész, mivel foglalkozol?
Még Prágából az indíttatás a népzenei kultúra felé, a másik József Attila: ezek bennem tovább élnek. S Ipolyságon, ahol eddig éltem, van a Város Pecsétje Alapítvány, van egy zsinagóga, léteznek az Ipoly Napok, ott összejöttem egy csomó emberrel, s aztán része lettem a csapatnak. A zsinagógában készítettünk egy Gondolatok a falon című kiállítást József Attila verseiből, amelyeket a lányaim illusztráltak. Ez az, ami éltet: hozzájárulni egy olyan közösségi tér létrehozásához, ami a kreatív embereket odavonzza.