A kaszinótojás

Ismerik, nem? Tudják, mi benne a legvonzóbb? Az, hogy lényegében nem más, mint egy kicsi, leegyszerűsített, egyszemélyes svédasztal, dobozba zárva. Na persze, jobb helyeken kapható tányéron is, de ott nem túl sűrűn fordulunk elő, ugyebár. Különben is, a tányéros kaszinótojás egy kicsit olyan, mint az orosz rulett vaktölténnyel: a lényeg hiányzik belőle, ha értik, mire gondolok. A kaszinótojás inkább afféle vad nagyvárosi dzsungelétek kell, hogy legyen, a villámgyors fogyasztást lehetővé téve, ugyanakkor érintetlenül hagyva az illúziót, hogy most azért tényleg táplálkozunk.

A kaszinótojás tulajdonképpen több fogást is tartalmaz. Előételként elfogyasztható belőle az egy – 1 – karika szalámi, idényben esetleg a díszítményt imitáló petrezselyemzöldjével. Egyszer találkoztam egy olyan kaszinótojással, amelyben két – 2 – karika szalámi volt, de ebben az esetben valószínűleg soha többé meg nem ismétlődő csoda történt – ez a csoda tulajdonképpeni lényege –, vagy a kaszinótojás-előállító kisiparosok lehettek nem teljesen beszámítható állapotban. Hajlok még arra a feltételezésre is, hogy felajzott képzeletem játéka volt az egész csupán. (A felajzott képzelet, amint azt nyilván önök is tapasztalták, olykor igencsak fura játékokat produkál.)

Na persze, lehet a kaszinótojásban karika szalámi helyett cafatnyi sonka is, de ezt igazi kaszinótojás-ínyenc csak ritkán vásárolja, mert a.) a sonka amolyan vizes géptermék, b.) hamarabb zöldül.

Az is jó még a kaszinótojásban, hogy tetszés szerinti szénhidrátmennyiséget fogyaszthatunk hozzá. De sosem kenyeret, vigyázat: a kaszinótojás kifinomult mivoltához légiesen könnyes péksütemény illik leginkább. Na most, hogy zsemle-é, avagy netán kifli, azt mindenki ízlése szerint szabadon eldöntheti – szabadnak mondott társadalmunkban nemsokára lehet, hogy tényleg ez lesz az egyetlen választási lehetőségünk.

De mi térjünk csak vissza most a kedves kaszinótojásunkhoz. Ily módon, ha a fent említett szalámidarabkához csak két péksüteményt is fogyasztunk el, nyomban támad némi alapunk a feltételezéshez: íme, máris ettünk valamit. És ez még csak a kezdet. Hisz főfogás gyanánt jöhet a majonézes krumplisaláta, amit oly sokáig tunkolhatunk kifli-, avagy zsemlecsücsökkel – mármint, ha feltételezzük, hogy a zsemlének, mint olyannak, egyáltalán lehet csücske. Na most mindazok, akik kerültek valaha múló pénzzavarba, tehát az ország lakosságának mintegy 99,5%-a, azaz egy-két vállalkozó és zsíros bukszájú képviselő kivételével gyakorlatilag mindenki, nagyon jól tudja, hogy az eddig elfogyasztott kaszinótojás-mennyiséghez legalább három péksütemény dukál. De gyerünk, gyerünk csak tovább! Hiszen még hátravan a zamatos, gömbölyded fél kemény tojás, az egész, apró dobozba kényszerített, miniatűr svédasztal lelkének leglényege. S ha ekkor netántán ellenállhatatlan kényszert érzünk újabb péksüteményt fogyasztani, ám tegyük meg. Csapjunk a hengerek közé! Rúgjunk ki a hámból! Ugorjunk bele a nagybőgőbe! És a legvégén az egész fejedelmi lakoma maradványát, a dobozka oldalára tapadt majonézsávokat is kitörülgethetjük egy újabb zsemlével. Ezzel kapcsolatban legyünk a végletekig alaposak és körültekintőek: lehetséges, hogy e sávokban miniatűr keménytojás-törmelékek rejteznek. Kis szerencsével akár sárgájamorzsákra is bukkanhatunk.

A kaszinótojás igazi virtuózai – mondhatnánk, a kaszinótojás Mozartjai – eleve számolnak minden lehetőséggel. Szemtanúja voltam – s e látvány örökre meghatározta életemet –, amint egy fiatalember a kaszinótojásához rögtön öt zsömlét kért. A sorban állók persze mosolyogtak, egyikük tréfásan meg is jegyezte: – Ez biztos diák.

De az ifjú arcán nyoma sem látszott zavarnak. Mint korának annyi meg nem értett géniusza, mérte végig megvetően a tömeget, s szemében a zsenik lángoló tüzével mind az ötöt jóízűen elfogyasztotta.

ĺgy kell élni. Lázadj, ha tudsz.