A járvány politikája

A Covid-19 megjelenésével a világot számos válság érte el, a globális egészségügyi válság más területen is krízist okozott, például a gazdaságban, a civil társadalomban és a mindennapokban. Hamarosan kiderül, követi-e politikai instabilitás az egyes országokban vagy nemzetközi téren. Az már most is világos, hogy a járvány alaposan megváltoztatja az életnek azt a formáját, ahogy eddig ismertük. Amíg a válság végét és a következményeit nem lehet megjósolni, addig néhány változást előre lehet jelezni.

Ez a válság nem csupán komplex, mélyreható és az egyes társadalmak, valamint a világgazdaság alapjait veszélyezteti. Sokkal veszélyesebb és kiterjedtebb, mint a 2008-as globális pénzügyi válság volt. A koronavírus ugyanis több millió ember életét fenyegeti a világban, és a gazdasági hatása nem csak egy ágazatra összpontosul.

A gazdasági aktivitást világszerte befagyasztották, elősegítve ezáltal a globális recessziót. A halálos áldozatok számának alakulása és az egészségügyi rendszer stabilitása mellett a fő kérdés most az, mennyire súlyos lesz a gazdasági visszaesés, és milyen tartós következményei lesznek. Csak találgatásokba tudunk bocsátkozni abban a kérdésben is, hogy milyen hatása lesz a vírusnak a már eddig is sérülékeny régiókra, különösen a menekülttáborokra. Irán épp egy humanitárius válság felé sodródik, mely a legszegényebbeket és a legsérülékenyebbeket érinti. Még mindig túl korai reális értékelést adni a Covid-19 humanitárius következményeiről.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen óriási sokkok felforgatják a politikai rendszereket és a nemzetközi kapcsolatokat. Különösen a nyugati demokráciák kormányzása kérdőjeleződhet meg. Az emberi jogok elvei versenyezhetnek a gazdasági kérdésekkel. A járvány ugyancsak konfliktushoz vezethet fiatalok és idősek, autoriter irányítás és liberális demokrácia között.
Egy másik forgatókönyvre is van esély, amely szerint a Covid-19 egy új szolidaritás megszületéséhez vezet, például a 2004-es földrengés és cunami az Indiai-óceánon következményeként véget ért az észak-szumátrai polgárháború. Rövid távon a járvány által leginkább súlytott országok gazdasága válságban lesz: a kormányoknak hatalmas költekezésbe kell kezdeniük, vagy más típusú, nem hagyományos intézkedésre lesz szükség ahhoz, hogy elkerüljék a teljes összeomlást. Az intézkedések hatékonyságára nincs garancia.

Tisztán látható azonban, hogy a gazdaság és az állam kapcsolata gyökeresen megváltozik.

A korábbi évtizedek gyakorlatától eltérően már most a „nagy kormány” vissztatérésének vagyunk tanúi. Mindenki azt várja az államtól, hogy hatalmas összeget pumpáljon a gazdaságba, mentse meg (vagy vegye át) a stratégiailag fontos veszélyeztett vállalatokat és ágazatokat. A válság utáni időkben az állam szerepét csökkenteni kell, de hogy ezt miképp lehetne megtenni, arról beszélni kell. Ideális esetben a kormányok a reprivatizációból származó bevételt szuverén befektetési alapba helyezik el, így a nyilvánosság is részesedhet a válság utáni helyzet rendezéséből.

Addig a „nagy kormánnyal” – az Európai Bizottsággal vagy a nemzeti hatósággal – szemben az az elvárás, hogy felkészüljön a következő katasztrófára, nehogy megismétlődjön az, hogy meglepetésként ér a következő csapás. A „nagy kormánynak” tehát gondoskodnia kell a nélkülözhetetlen orvosi ellátásról, a védőfelszerelésről, a fertőtlenítőszerekről, a megfelelő laboratóriumi kapacitásról, intenzív osztályokról stb. És ez még nem minden. A jelenlegi egészségügyi ellátórendszer stabilitása, hatékonysága, kapacitása és kiadásai továbbra is fontos kérdések. A Covid-19-válság megmutatta, hogy nem lehet privatizálni az egészégügyi ellátást. A közegészségügy valójában alapvető közjó és a stratégiai biztonság kritikus tényezője.

Ugyancsak nagyobb figyelem irányul a gyógyszeriparra, elsősorban a kritikus gyógyszerek hazai biztosítására és az új gyógyszerek fejlesztésére. Sok ország nem lesz hajlandó a nemzetközi ellátóhálózatokra támaszkodni, mivel vészhelyzetben nem működnek.
Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik a piacgazdaság, de az állam szembefordulhat az üzleti szférával, legalábbis stratégiai kérdésekben. A válság Európát a digitális szuverenitás felé fogja terelni. Nem a tekintélyelvű Kína lesz a minta, hanem a demokratikus Dél-Korea, amely élen jár ezen a területen.

Eddig az Európai Unió nem játszott kiemelkedő szerepet abban, hogy globális megoldást találjon a Covid-19-re. Ez nem meglepő. Egzisztenciális válsághelyzetben az emberek ahhoz térnek vissza, amit a legjobban ismernek, és amit a legjobban ismernek, az a nemzetállam. Habár az európai nemzetállamok azonnali válságkezelőként léphetnek föl, mégsem tudják megoldani a válságot.
Csak az egységes piac, a közös valuta és az Európai Központi Bank képesek megakadályozni a gazdasági összeomlást, és elindítani egy fellendülést Európában. A Covid-19-es válság így arra kényszeríti az európaiakat, hogy még egységesebbek és szolidárisabbak legyenek. Mi az alternatíva?

Visszatérés egy olyan világba, ahol mindenki magáról gondoskodik? Az uniós tagállamok kormányai számára ez politikai és gazdasági öngyilkosság lenne.

A Covid-19-járvány az első olyan válság a 21. században, amely valójában az egész emberiséget érinti. Újabb válságok jönnek még, nem mindegyik jelentkezik vírus formájában. Ez a hirtelen jött válság az előképe annak, ami ránk vár, ha nem foglalkozunk komolyabban a klímaváltozással.

Az emberiséget fenyegető általánosabb veszélyekre csak egyetlen módon tudunk reagálni, mégpedig nagyobb együttműködéssel és koordinációval a kormányok és a multilaterális intézmények között. Az Egészségügyi Világszervezetet és az Egyesült Nemzetek Szervezetét mindenképpen meg kell erősíteni. A Covid-19 arra figyelmeztet, hogy mind a nyolc milliárdan egy csónakban evezünk.

Joschka Fischer

© Project Syndicate