A hullaspekuláns

Mester és műve – Von Hagens, a tetemszobrász kalapjával a fején Leonardónak érzi magátTASR/EPA-felvételHogy kivégzett kínai elítélteket preparál, és mutogatja őket világszerteű Erről ő nem tud, de persze nem lehet teljesen kizárni, hogy néhány főbe lőtt kínai is hever a műanyag lepel alatt... A kínaiak legalább nem kérdeznek. Részben talán ezért költöztette egyik testpreparáló vállalatát 1999-ben Hagens a kínai Dalianba: már korábban hívták az északkeleti kikötőváros orvosi egyetemére, de vélhetőleg inkább az olcsó munkabér és a kevéssé kellemetlenkedő hatóságok miatt döntött a költözés mellett. Kétszáz alkalmazottja dolgozik a patyolattiszta, leginkább komputercsipgyártó csarnokra hasonlító építményben. Bent teljes a csend, a testpreparálás ugyanis koncentrációt és precíz munkát igénylő foglalatosság: egy test teljes tartósítása 1500 órás munka. Először le kell választani a bőrt, eltávolítani a zsírt és a kötőszöveteket (a test romlandó anyagait), majd a testet mínusz 20 fokos acetonfürdőbe merítik. A maró sav eltávolítja a még megmaradt zsírt, majd az egészet átitatják szilikonkaucsukkal. A szövetek így hajlékonnyá válnak, és lehetővé teszik, hogy Hagens különböző pózokba állítsa élettelen modelljeit. Végül megszárítják őket, és így akár az idők végezetéig eltarthatók.

Ezekből a tartósított, a test belső működését feltáró testekből rendez 1997 óta kiállítást Hagens: most éppen Frankfurtban és Szingapúrban vendégszerepelnek sajátos „szobrai”. Saját honlapján azzal büszkélkedik: a viták ellenére (vagy éppen amiatt) ez a világ leglátogatottabb kiállítása, amelyet eddig csaknem 14 millióan láttak. Az emberek fanyalgása általában addig tart, amíg saját szemükkel nem látják a meghökkentő installációkat: ezeken végigkövethető, hogy miképp működik az emésztési rendszerünk, szembesülhetünk betegségekkel, és azzal is, hogy a nikotin hogyan festi feketére egy dohányos tüdejét. Mindez nem műanyagból készült, hanem valódi, emberi testből, testben, mintha csak mi magunk volnánk – írják lelkendezve a vendégkönyvbe Hagens támogatói. A testek – bőr és arc híján – a preparálás során minden személyes jegyet elvesztenek, tehát attól nem kell tartani, hogy az ember „ráismer” valakire. A tartósítóanyagnak köszönhetően pedig nincs semmilyen szaguk, így a gyomrukra érzékenyek is bátran mehetnek – ha kíváncsiak. Azt már csak kevesen tudják, hogy a kiállításokon korántsem a teljes igazságot látják. Ha valamelyik (belső) szerv nem tetszik Hagensnak, akkor habozás nélkül lecseréli. Szerez egy szebb szívet, egy kifogástalan májat, egy pár fiatal vesét, és megkreálja a tökéletes embert. Amikor túl kicsinek találta a keleti férfiak nemi szervét, akkor minden fenntartás nélkül „európai importot” operált a helyükre. Mindennek látványosnak és tökéletesnek kell lennie, és ehhez legtöbbször némi kozmetikázásra, festegetésre, lakkozásra és egyéb trükkre van szükség. De a mester művészetébe ez is belefér. Persze az is lehet, hogy Hagens világsikere tiszavirág-életű lesz. A kiállításokat rendszeres tiltakozások előzik meg, a leghangosabban természetesen az egyház protestál, mondván, hogy a testpreparátor üzletet csinál a halálból is. Mások kegyeletsértéssel vádolják, és az orvosok többsége is kételkedik a preparált testek bemutatásának tudományos jelentőségében – de azt a legtöbben elismerik, hogy a Hagens által kidolgozott tartósítási technika valóban elsőrendű. A fekete kalapjához ragaszkodó férfi maga sem megy a szomszédba egy kis botrányért: 2002-ben Londonban például „élesben”, a kiállítás közönsége előtt boncolta fel egy idősebb német férfi holttestét. Bevallása szerint ezzel csak Rembrandt Dr. Tulp anatómiája című festményét akarta életre kelteni, de azzal nem számolt, hogy ez már az angolok legendás hidegvérének is sok volt. És most itt vannak a kínai vádak. A Der Spiegel megírta, hogy a daliani „preparátorüzemben” több fejbe lőtt holttestet találtak. Kínában ez a kivégzés elterjedt módja, és a halálra ítéltek holttestét viszonylag ritkán igényli vissza a családjuk. Helyi információk szerint a testeket egyenruhás katonák, illetve rendőrök szállították Hagensnek, olykor negyvenet, máskor hatvanat is egyszerre. A kínos helyzetbe került „művész” viszont tagadja, hogy bármit tudott volna a halál okáról. A testek kizárólag adományozással kerülnek hozzánk – állítja. Egy korábbi munkatársa szerint viszont ha Kínában valóban erre várnának, akkor évekig tartana, amíg egy-két tetemhez legálisan hozzájutnának, amúgy a testadományozást kizárólag a vöröskereszt intézheti. ĺgy lelőhelynek marad a rendőrség, a kórházak és idősotthonok, valamint a börtönök, de leginkább az a három fegyenctábor, amelyek Dalian közelében találhatók. Hagens most minden felelősséget az üzem korábbi vezetőjére hárít, aki immár három éve távozott a cégtől – csak hogy saját preparátorvállalatot hozzon létre, nyilván megérezve a hullakereskedelemben rejlő hatalmas üzletet. A testeket ugyanis nemcsak kiállításokra szállítják: ez csak a művészi vonal. A bevétel nagy része abból származik, hogy különféle orvosi intézeteket és egyetemeket látnak el „tudományos segédanyaggal”, illetve preparált testrészekkel és belső szervekkel. Mint utóbb kiderült, Hagens már a nyolcvanas években, heidelbergi egyetemi ténykedése idején is ezek kereskedelmével foglalkozott.

A patinás egyetemre néhány évvel azután került, hogy politikai fogolyként 1970-ben az NSZK „kivásárolta” az NDK-tól: 1968-ban még a jénai egyetem hallgatójaként letartóztatták, mert röplapokat osztogatott a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulása ellen, majd Nyugatra próbált szökni. Már nyugaton kísérletezte ki és szabadalmaztatta új technikáját, ami nemcsak szakmai, hanem anyagi megbecsülést is hozott, a Hagens-féle eljárással preparált holttesteket az egyetem jó áron eladta a Közel-Keletre, Kuvaitba és Szaúd-Arábiába. Egy preparált tetemért Ománban 93 ezer márkát, Szaúd-Arábiában egy férfi és egy női mintapéldányért összesen csaknem 300 ezret fizettek. Az alapanyagot legfeljebb néhány száz márkáért szerezték be – ha egyáltalán fizetni kellett érte, úgyhogy a haszon tetemes volt. A kilencvenes évek elejétől Hagens járta a világot, és Floridától Moszkváig mindenütt gyűjtötte az üzlettársakat.

A legjövedelmezőbbnek az orosz vonal bizonyult, ahol Michail Sapin, az egyes számú moszkvai orvosi intézet vezetője volt a partnere. A határokon átívelő hullaszállítás persze nem volt veszélytelen dolog, ezért Sapinnak azt javasolta, hogy holttestek helyett „anatómiai testpreparátumokról” beszéljen, és a vámnyilatkozatba is inkább „biológiai anyagot” írjon, így a határátlépés kevésbé problematikus, ráadásul az ügylet vámmentes is. Hogy Hagens mennyit fizetett a holttestekért, nem tudni, annyi viszont bizonyos, hogy az egyetem számára is gyümölcsöző volt az üzlet: 1991-es számlák szerint ezeken az ügyleteken 768 ezer márkát kerestek, a következő években pedig 2-3 milliót. Az eljárás atyja ebből 15 százalékot kapott, persze a rendes fizetése mellett. Hagens azonban ennél is többet akart: heidelbergi anatómusként csak építgette a kapcsolatait, majd Biodur Products néven saját céget gründolt. 1993-ban privatizálta a hullaértékesítést. A kínai Dalian és a német Heidelberg mellett a kirgiz Bischekben is alapított egy leányvállalatot, a rossz nyelvek szerint főként a könnyen beszerezhető tetemek miatt. Főhadiszállása manapság a kínai kikötőváros, amelynek egyetemétől tiszteletbeli professzori címet is kapott, és ezt a németek legnagyobb bosszúságára használja is, ahol teheti. Eközben szeretné magát művészként is elismertetni. Legutóbb A ló és lovasa című kompozíciója aratott kétes sikert, most pedig egy táncoló párt szeretne a nézők elé tárni, bemutatva a mozgás esztétikáját. Még az sincs kizárva, hogy a háttérben majd halk zenét hallhatunk, csupán a megfelelő hatás kedvéért. Hogy a kalapjától miért nem hajlandó megválni? Töredelmesen bevallja, hogy ebben kicsit Leonardo da Vincinek érzi magát, aki sok mindenben megelőzte korát, de mégis az akasztófáról kellett elcsennie a tetemeket, hogy tanulmányozhassa az emberi testet. Ha innen nézzük, a kivégzett kínaiak tartósítása is csupán az emberiség felvilágosítását szolgálja.

Berlin, 2004. március