A Haleakala tűzhányó világa

Egy körutazás a több mint háromezer méter magas tűzhányó körül izgalmas és kalandos, a 190 kilométeres út egy egész napot vesz igénybe. Szállásunkat egy banánfakertben foglaltuk le a történelmi Wailuku városkában, a Kahului reptér közelében. Látnivalókban nem bővelkedik az egykor leglátogatottabb város: egy 1876-ban épített templomot és az ebből az időből származó központi épületcsoportot érdemes megnézni. Szállásunk is e történelmi negyed egyik csendes mellékutcájában volt. A parton, a híres 36-os Hana úton hagytuk el a városkát, és először Paia falucskáig jutottunk. Kora reggel lévén a kis üzletek épp kinyitottak. Az egyik régi kávézóban reggelit vettünk, amit a közeli Hookipa strand parkolójában fogyasztottunk el. A távolságok rövidek, az utazás időtartama az útviszonyoktól és a látnivalók sokaságától függ. Az út szó szerint körbekígyózza a tűzhányót. Az említett strand már eléggé mozgalmas, buszok álltak a parkolóban, turisták bámulták az óceánt bálnák után kutatva, a gyümölcsárusok kókuszdiókat, papayákat és mini banánokat kínáltak. Lent a homokos sziklás parton megjelentek az első szörfözők, akik a pihenő teknősbékák között gyalogoltak bele a hullámzó kék vízbe.   Paia és Haiku faluk után kezdődött az út keskeny és kacskaringós szakasza, amely hol felvitt a tűzhányó oldalára, hol pedig levitt a mélykék óceánig. A mély, de keskeny szakadékokat egysávos hidak kapcsolták össze, a meredek hegyoldalakat sűrű zöld erdőség fedte. Az úgynevezett Twin-zuhatagig jutottunk. Parkolójában egy gyümölcsös kocsi állt, ahol kókuszdió mellett illatos ananászt, banánt és papayát is lehetett venni. Természetesen mind helyi és üde gyümölcs volt. A sétány a stand mögött kezdődött és vezetett bele a sűrű pálmafás és bambuszos dzsungelbe, egyenesen a folyóhoz és az iker vízeséshez. Egy érdekesen kiformált sziklás mederből zuhant alá a folyó, de az egyik fele épp ki volt száradva. A trópusi erdő virágos bokrai és madaraktól zajos fakoronái sűrű fedelet alkotva árnyékolták be a csobogó folyót és a csapást. A Hana út az iker vízesések után egy újabb bambuszerdőn vitt át bennünket, még kacskaringósabbá vált és még magasabbra emelkedett. Elszórt házakat, illetve apró falvakat és a hozzájuk vezető poros utakat hagytunk magunk mögött. A természet dúsgazdag és vad zöld volt, a kisebb vízesések és patakok mellett csapások vezettek fel a dombra vagy épp le a parthoz. Az egysávos hidakról szédítő szakadékokba pillanthattunk bele vagy egyenesen a nyílt óceánt láthattuk. Botanikus kertek húzódtak a kisebb völgyekben, és néha kilátás nyílt a Haleakala tűzhányó tetejére. Itt már alig voltak használható strandok. Egy-egy csapásnál vagy vízesésnél megálltunk, sétáltunk, fotóztunk és nézelődtünk. Egyszóval élveztük a látványt, a trópusi tájat. A vezetésre pedig nagyon figyeltünk, hogy a csaknem egysávos úton száguldozó helyieket vagy a bámészkodó turistákat időben kikerüljük. Hana falu közelében, egy piacnál, egy fák közé beépített kávézó, egy ételt kínáló kocsi és egy gyümölcsös stand parkolójában volt a következő megállónk. Itt csehekkel futottunk össze. Majd következett a letérő a reptérre és a híres fekete és vörös homokos strandokhoz, valamint a lávacsőhöz. Befizettük a két személyre szóló 25 dollárt és a kölcsönzött erős zseblámpával leereszkedtünk a pokoli sötétbe. Lámpa nélkül semmi esélyünk se lett volna a több kilométer magas sziklás barlang folyosójában. Valaha forró láva ömlött benne egészen le az óceánig.  Délben eljött a nap fénypontja, a strandolás ideje a városka másik végén, a fehér homokos Koki strandon, amely egy sziklás hegy és egy kavicsos folyó közé van zárva. A tiszta víz erős hullámai rengeteg szörfözőt csábítottak oda, közöttük fürdőztünk a langyos vízben. Feljebb a parkoló mögött egy nagy füves park húzódott, ahol egy csirkesütöde állt. Ott ebédeltünk, befaltuk a tipikus hawaii huli huli csibét, amelyet rizzsel kínáltak. Közben a tűző nap magasan a fejünk felett ontotta a hőséget, míg előttünk az óceán morajlott.  Hana falu központjába már nem jutottunk le. A lávacső, a strandolás és a csibesütés teljesen lekötött és kifárasztott bennünket. De a hosszú pihenő után meg se álltunk a Wailua vízesésig, ahol a természetes medencékben fürdőzőket is láttunk. Kipahulu közelében értük el az Oheo medencéket és a Pipiwai csapást, amelyek a Haleakala nemzeti park határán belül feküdtek. Itt volt a parkiroda és a jegyárusítás is. A parkolóból egyenesen a dzsungelbe, majd a szakadék szélén vonuló ösvényen a Waimoku vízesésig gyalogoltunk fel, majd onnan lementünk a hét szent medencéhez. A falu után az út nyugatnak fordult, és valahol lent, a vad hullámok közelében egy templomot pillantottunk meg egy füves park közepén. Az úgynevezett Hui aloha keresztény templom nagyon szép, de rendkívülien szeles helyen áll. Ezen a ponton az egysávos aszfaltos útból egysávos hullámos, földes út lett. Az aláereszkedő nap most már állandóan előttünk volt, és egyenesen a szemünkbe sütött. Csak a hegyoldal és a kanyarok fedték el néha. Közben elhagytuk a Kaupo település egyik faházát is, amelyben egy kis üzlet bújt meg.  A 32. mérföldkőnél ért véget a lyukacsos, dombos út, és átváltozott aszfaltúttá, amely valamelyest ki is szélesedett. Gyönyörű meredek és sziklás szakaszok követték egymást, a magasból leereszkedtünk csaknem a tengerszintig. Mély völgyeket szeltünk át, az egyikben több kiégett autóroncsot fedeztünk fel. Nem messze tőlük a mélykék víz verődött ütemesen a durva vulkanikus szikláknak. Ez már nem is földi világ volt.  Ezen a szakaszon kezdődik a Királyok csapása, amely egy hosszú gyalogos ösvény. Levezet a parthoz, Kanaloa felé. A helyiek úgy tartják, hogy Pi’ilani király kezdte el építtetni, majd valamikor 1550 körül Kahekili király fejezte be. Csak királyok és a királyi futárok közlekedhettek rajta. A legnagyobb része mára eltűnt, ami megmaradt, azt felújították, járhatóvá tették.  Magasan az Ulupalakua falu közelében elértük a sziget eme részének végét. Az út elfordult az óceántól, és a kifli formájú Molokini sziget felett egy gyönyörű naplemente fogadott bennünket. A mélyben kirajzolódott a part, Wailea és Kihei falucskák házaival. Mivel magasan a Haleakala tűzhányó falán jártunk, a parthoz nem tudtunk lemenni. A Kula nevű településig jutottunk, ahol a Haleakala és az úgynevezett Kráter utak találkoznak. Másnap ezeken kúsztunk fel a tűzhányó tetejére.  A Kráter út a már említett Kula faluban kezdődik, ahol kb. 1 kilométeres magasságban elhagytuk az utolsó házakat. Szédítően kanyargós úton találtuk magunkat. Kisebb erdőséget, zöldellő hegyoldalon legelésző teheneket és lovakat mellőztünk el, majd elértük a felhőket és a gyorsan mozgó ködösséget, végül pedig kiértünk az indigókék ég alá. A nagyon kacskaringós úton volt néhány parkoló és pár ösvény, amelyeken gyalogosan is fel lehet jutni a csúcsra. Az utat követve az első parkolóig jutottunk el, kb. 3 kilométeres magasságban.  A Haleakala tetején is van két nyilvános parkoló. Az egyik a kaldera szélén, a kilátó előtt van, az épületben egy információs központ és kis üzlet található. A kilátás az egykori tüzes kráterbe lélegzetállító, kúpok és megmerevedett lávafolyások látszódnak. Innen csapások vezetnek a kalderán át le a tengerhez, vagy a magaslati kempinghelyekhez. A csapás vöröses marsbéli tájon, éles lyukacsos lávasziklákon át vezet, bele a hűvös, szeles időbe és egy nagyon kiszáradt természetbe.  A másik kilátó 3055 méter magasan van, innen láthatóak a tudományos város csillagászati és katonai kupolái, de az utóbbiak miatt a belépés tilos. A kilátás lenyűgöző, látszik a felhőtenger és a tűzhányó másik oldala. Viszont a szél maró orkánná erősödik fel, megfuttatva azokat, akik fürdőruhában szálnak ki a kocsikból. Ilyen magasan még Hawaiion is kellemetlenül hideg van, kevesebb, mint 10 fok. Csak elszórtan látunk fűcsomókat, ezüstkardokat, azaz ezüstszínű, hosszú levelű növényeket. Mintha valaki ezüsttel öntötte volna le őket. Akár 90 évig is elélnek, és csak egyszer virágoznak, utána lassan elpusztulnak.  Még egyszer megtettük ezt az utat egy esti fotózás miatt. A csillagos eget itt nem zavarják az alacsony felhők, sem a város fényei. A fekete ég és a csillagtenger mintha ránk akart volna borulni. Fényképezés közben a vad széllökések ezernyi tűként böködtek bennünket, amit lehetett, mindent magunkra vettünk. A sziklák között neszezést és vinnyogó, morgó hangokat hallottunk. Valószínűleg a véletlenül idetelepített mongúzok, avagy indiai menyétek lehetettek.  Lent a sötét mélyben, a kis városok fényeit láttuk. Oda indultunk vissza, le a melegbe, a pálmafák közé.  Méhes Ottó