A halálra ítélt Kárpátalja

Virágzó cseresznye- és almafák között vezet az utunk Kelet-Magyarországon a beregsurányi magyar–ukrán határátkelő felé. (A magyar sztrádákon rövidebb az út kelet felé: alig több mint öt óra alatt érünk Pozsonyból a schengeni övezet keleti peremére, a szlovák úthálózattal próbálkozni reménytelen.) Vásárosnamény utcái rendezettnek tűnnek, ám ez inkább csak a látszat. Ahogy később beregszászi beszélgetőpartnereink elmondják, Vásárosnamény és környéke kallódó régió: a gyümölcstermesztés az olcsó külföldi áru beáramlásának kezdete óta nem biztosít elégséges megélhetést. Vásárosnaményt elmondásuk szerint kitelepült kárpátaljaiak és romák töltötték fel az elmúlt évtizedekben; ma már ide nem menekülnek a kárpátaljaiak, egyébként is azt vallják: a legelviselhetetlenebbek épp a magyarországivá vált földijeik. A valódi kelet A határátkelés meglehetősen traumatikus élmény, a fegyveres ukrán határőrök minden mozdulatunkat figyelik. Az első ellenőrzőpontnál kis cetlire írják fel az autó rendszámát és az utasok számát, a következő pontnál minden lehetséges iratot ellenőriznek, ezután pedig a kocsit nézik át. Egy Schengenbe belekényelmesedett európainak hamar összeszorul a gyomra egy ilyen procedúra nyomán. Végül már csak egy utolsó ellenőrzőpont marad, ahol a lepecsételt kis cetlit elvéve átengednek az utolsó sorompón: megérkeztünk az igazi Kelet-Európába. Később tudjuk csak meg, az is akadálya lehet a határátkelésnek, ha valaki más autójával próbál átlépni Ukrajnába – Beregszászon találkozunk is egy házaspárral, akiknek ott kellett hagyniuk a kocsijukat a határ magyar oldalán, mert nem az ő nevükre volt bejegyezve. Ilyenkor jöhet jól például, ha az embert az édesapja után nevezik el… „Sok minden történt, amit lehetetlen feldolgozni.” Ezt már Szi­lágyi Sándor képzőművész mondja Beregszászon, az Európa-Magyar Házban, amelyet 2008-ban magyar támogatással építettek, s azóta a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) székhelye. Szilágyi Sándor az ArtTisza képzőművészeti csoport vezetője, azon kevés fiatal kárpátaljai magyar értelmiségiek egyike, akik itt maradtak a háború kitörése után is. Amikor az aktuális helyzetről kérdezzük, fogja az egyik helyi kiadványt, és csoportja névsorán végigfutva sorolja, ki mindenki „tűnt el” az elmúlt időszakban. Ma már nem Magyarországra mennek, mondja, inkább olyan országokba, ahol a szláv nyelvtudásnak hasznát vehetik – az egyik legnépszerűbb célpont Csehország. Szilágyi példaként megemlít egy képzőművész tanárt, akire egy iskolai szünetben csapott le a hatóság. Épp csak kiment a szünetben, s mikor a következő órára indult volna, kollégái szóltak neki, hogy tűnjön el, mert a katonák az osztályterem bejáratánál várják, hogy magukkal vigyék. A tanár úgy, ahogy volt, a zöld határ felé vette az irányt, és másfél évig nem is tért vissza az országba. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"228105","attributes":{"alt":"Kárpátaljai utcakép (Beregszentmiklós)","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"360","title":"Kárpátaljai utcakép (Beregszentmiklós)","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]  Magyarok a fronton Leginkább a 20-as, 30-as korosztályt érintette a mozgósítás az elmúlt időszakban, meséli Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, aki egyben a KMMI vezetője is. „Én magam négyszer kaptam behívót” – teszi hozzá; egyetemi tanárként azonban sikerült halasztást kapnia. Nem mindenki volt ilyen szerencsés: a környékről a háborúba vitt magyarok száma Zubánics szerint eddig 50 és 100 közé tehető, közülük eddig négyen estek el. Kettejükről épp a napokban neveztek el egy-egy utcát a városban. Akit a frontra visznek, annak a felszerelését, katonaruháját magának kell beszereznie, ételadományokat önkéntesek gyűjtöttek a számukra. „Ma már erre sincs lehetőség, olyan mértékű lett a pénzromlás – magyarázza Zubánics. – A helyiek biztonságérzete összeomlott. Ehhez hozzájárult az a lövöldözés is, ami tavaly történt Munkácson. Ungvártól Munkácsig vonultak a felfegyverzett autók, és nem állította meg őket senki.” A tavalyi eset nem kapcsolódott a háborúhoz: maffialeszámolás volt a helyi csempészbandák között. Egyik beregszászi beszélgetőtársunk kedélyesen úgy mesél az esetről: itt senkinek nem kell tartania a korrupciótól, mert tökéletesen sikerült intézményesíteni. A biztonságérzet összeomlása azonban valamennyire össze is kovácsolta az embereket. „Volt olyan kárpátaljai magyar önkormányzat, amely kiírta a Facebook-oldalára, ma katonai küldöttség érkezik a településre, akinek bármilyen kérdése van, jelentkezzen – meséli Zubánics László. – Ez konkrétan figyelmeztetés volt a férfiaknak, hogy meneküljenek.” A politikai és gazdasági nehézségek a kárpátaljai magyar–magyar kiegyezést is meghozták: a két rivális párt, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, melyek a kilencvenes évek óta versengtek a magyar szavazatokért, a 2015-ös kárpátaljai helyhatósági választásokon együtt indultak, és komoly sikert értek el. A helyi összefogás mellett Zubánics kiemeli még a magyar állam gondoskodását, amely nélkül sokkal nehezebb helyzetben lenne a kárpátaljai magyarság. „A magyar állam imidzse nagyon pozitív ma a régióban” – mondja. Ez beszélgetésünk helyszínén is látszik: nem nagyon találunk még egy olyan modern épületet a városban, mint amilyen az Európa-Magyar Ház. Budapest különféle módokon segíti a magyarságot, a magyar nyelv megmaradását: külön támogatást kapnak például azok az orvosok, akik magyarul is kommunikálnak pácienseikkel. Külön fejezet a magyar állampolgárság, amely sok helyi számára az életben maradás kulcsának bizonyult: a magyar útlevél nyitotta meg előttük a határokat. Mostanra már nemcsak a magyarok, hanem a más nemzetiségűek körében is népszerű lett az „elmagyarosodás” – a helyi szlávok is kezdik felfedezni „magyar gyökereiket”. „Nincs ma olyan magyarnyelv-tanfolyam a környéken, ahova még be lehetne jutni” – magyarázza Zubánics. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"228106","attributes":{"alt":"A Szolyvai Emlékpark a helyi közösségi emlékezet fontos zarándokhelye","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"360","title":"A Szolyvai Emlékpark a helyi közösségi emlékezet fontos zarándokhelye","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] „Magyarba haza!” Nemzetiségi feszültségeket tehát Kárpátalján nem okozott a magyar honosítás. Beregszászon, ahol a lakosság körülbelül fele vallja magát magyarnak, szembetűnő a magyar nyelv dominanciája, a feliratok nagy része kétnyelvű, számos épületen függ az ukrán mellett a magyar zászló (ez a régió más településein sem ritkaság). A városközpontot uraló impozáns épület homlokzatán szintén magyar felirat: Magyar Királyi Törvényház. A korábban vármegyeházként is működő épület felújítása 2013-ban ért véget, ma a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának ad helyet. Ottjártunkkor épp költészetnapi rendezvény zajlik a főiskola épülete előtt: több száz kárpátaljai magyar diák gyűlik össze, hogy közösen szavaljanak el egy Szabó Lőrinc-verset. A színpadról nem hiányozhatnak a magyar kormányzat és a Magyar Művészeti Akadémia képviselői. Hamar kiderül azonban, hogy a nemzetiségek együttélése itt sem zökkenőmentes; a rendezvény közepén egy középkorú hölgy erős akcentussal a tömegbe üvölti: „Magyarba haza!” Ezzel azonban az incidens véget is ér, a provokatőr elvonul, a rendezvény folytatódik. A magyar–ukrán együttélés inkább egymás mellett élés, mint azt beregszászi beszélgetőpartnereinktől megtudjuk: a Kárpátaljára beköltöző ukránok nem túl népszerűek a helyiek körében fölényességük miatt. A helyi magyarok sem minden tekintetben „példás állampolgárok”: értesüléseink szerint Beregszászon és környékén a magyarok nem erőltetik meg magukat túlságosan az ukrán nyelv elsajátításában. Inkább a helyi kárpátaljai dialektust beszélik, amely valamiféle keveréke a ruszinnak, az ukránnak és az orosznak – erre a furcsa keveredésre később is látunk még példát. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"228110","attributes":{"alt":"Alsókalocsa – a skanzen és a falu","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"360","title":"Alsókalocsa – a skanzen és a falu","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Olcsó romlás Beregszászon a helyiek azt állítják, a gazdasági nehézségek csak kihozzák a kárpátaljaiak tartását; akkor sem mutatják a fájdalmat, ha az már szinte elviselhetetlen. A beregszászi utcákon egyébként nem sok szegényt látunk – a szó nyugati értelmében. Koldusok tehát nem lepik el az utcákat, alighanem, mert nem nagyon lenne kitől koldulni. Többen is megerősítik, hogy jelenleg körülbelül 1500 hrivnya az átlagfizetés a környéken, ez alig több mint 50 euró. A 2000 hrivnyás (70 euró) fizetés már jónak számít, de a megélhetéshez legalább 5000–6000 hrivnyára (180–210 euró) van szükség, ezt pedig mindenki úgy kaparja össze, ahogy tudja. Egy kezdő tanárnak például 900 hrivnyával (32 euró) kell beérnie. Ilyenkor egy-két doboz cigaretta eladása a határ túloldalán már a napi betevő megszerzését jelentheti. Kérdésünkre, hogy mégis hogyan lehet ennyiből megélni, a helyiek kedélyeskedve azt válaszolják, az emberek eldöntik, esznek vagy isznak. Sokan természetesen az utóbbit választják. A káros szenvedélyek rabjait igazán kedvező körülmények várják az országban: egy-két euróért be lehet szerezni egy üveg minőségi vodkát, ötven eurócentnyi hrivnyáért vásárolható egy doboz cigaretta, egy korsó sörért körülbelül harminc centet kell perkálni. A kárpátaljai magyar közösség soha nem volt elkényeztetett helyzetben: a helyiekkel folytatott beszélgetéseink során gyakran felmerül a második világháború végi mészárlás, amikor helyiek (főleg magyarok és németek) tízezreit vitték el a Gulágra. A szolyvai emlékpark, ahol a kivégzetteknek állítottak emléket, a környék egyik legfontosabb zarándokhelye: az itteni megemlékezésekkor felszámolódnak a legélesebb politikai szembenállások is. Szolyván együtt koszorúz mindenki, a Jobbiktól az LMP-ig, meséli egyik beregszászi beszélgetőpartnerünk. Verecke híres útja Az egyik kitörési pont a régióban akár a turizmus is lehetne – a táj magával ragadó, és rengeteg a páratlan történelmi emlék. Az idegenforgalomnak azonban gátat szab a háború és a katasztrofális infrastruktúra. Vonzó célpont lehetne – elsősorban persze a magyar turisták körében – a Vereckei-hágó. A Verecke felé vezető utak állapota nagyjából annyira rossz, mint általában a régióban, vagyis hátborzongatóan. A hágó környéke valóban lélegzetelállító (és ez tényleg nem puszta klisé), az emlékművön kívül (amelyet egyébként a magyar turisták mellett az ukrán nacionalisták is előszeretettel keresnek fel, hogy időnként sárga-kék festékkel öntsék le) azonban semmiféle, az emberi civilizációra emlékeztető objektum nincs a közelben, egyetlen büfé vagy szuvenírárus sem. Egyetlen beomlott épületet látunk útban az emlékműhöz, a helyiek szerint szállodának készült, de valamiért félbeszakadt az építése. Ottjártunk után néhány nappal jelenik meg a hír az egyik kárpátaljai magyar portálon, mely szerint magyar állami pénzből újíthatják fel az emlékműhöz vezető utat – az ilyen felajánlásokat a helyi ukrán vezetők is szívesen fogadják.A helyi idegenforgalom lehetőségeinek egy másik érdekes példája Alsókalocsa – ez már azonban a magyarlakta területeken túli vidék, az igazi „ruszin vadon” mélye. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"228107","attributes":{"alt":"Naplemente Vereckénél","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"360","title":"Naplemente Vereckénél","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] A „ruszin vadon” A Kárpátalja északkeleti részén fekvő Alsókalocsára (ukránul: Kolocsava) az Ökörmezői járáson keresztül vezet az út. Ökörmező (mai ukrán nevén: Mizshirja, régebben magyar nevének tükörfordításaként Volove Poljénak hívták) egy körülbelül tízezres lélekszámú járási székhely, melynek központját egy nagyobb piactér uralja. Az infrastruktúra itt is hátborzongató, egyes útszakaszokon alig lehet átjutni, a város központjában bolyongva fél óra keresés után találunk egy helyet, ahol meleg ételhez juthatunk. Az étel minősége elfogadható, egy eurónyi hrivnyáért kapunk egy kiadós hússzeletet körettel és üdítővel. A város mintha annak az emlékműve lenne, mennyire sikertelenül alakult Kárpátalja huszadik századi történelme. Maga a hegyek közé szorított reménytelenség. Az Alsókalocsa felé vezető út tényleg csak erős idegzetű autóvezetőknek ajánlott, alig van szakasz, ahol 50 km/óra fölé gyorsulhatunk a kátyúrengeteg miatt. Mint később olvasom, a földcsuszamlások sem mennek ritkaságszámba errefelé, amelyek időnként egész útszakaszokat sodornak el. Legutóbb valamikor a hatvanas-hetvenes években végeztek a környéken komolyabb útfelújításokat. A táj egyébként kompenzálna a haladás nehézségeiért: a hegyvidék – ez már Verhovina, amelyet Bodor Ádám műveiből ismerhetünk – lenyűgöző, amikor azonban a Nagy-ág (ukránul: Rika) folyóhoz érünk, megütközve látjuk, hogy a folyómeder mentén végig vastag szemétréteg húzódik. A látvány egészen Alsókalocsáig kísér bennünket. Alsókalocsa a térség egy furcsa oázisa, amely Ivan Olbracht cseh írónak köszönheti a hírnevét. Úton a település felé több cseh rendszámú autóval is találkozunk, és amikor megérkezünk a falu végén levő skanzenhez, kiderül, hogy a személyzet tagjai kiválóan beszélnek csehül (körülbelül hatszáz kilométerre vagyunk a cseh határtól). A skanzen pompásan berendezett, a huszadik század első évtizedeinek Alsókalocsáját rekonstruálja, a zsidó kocsmától a magyar csendőrlaktanyán keresztül a helyi vasúti restiig. A településen szobrot emeltek Ivan Olbrachtnak, aki 1931 és 1936 között itt élt, riportsorozatban és regényekben is megörökítette a vidéket, megírta például Nyikola Suhaj, a híres helyi betyár történetét. Több múzeum is látogatható a faluban, az egyik a korábbi magyar királyi állami népiskola, később csehszlovák tanítási nyelvű iskola épületében. A cseh emlékek mellett több helyen akadunk magyar feliratra, egy olyan korból, amelyet egyébként ez a vidék már réges-régen elfelejtett. Ami azonban pompásan illeszkedik a tájba, az a helyi görög katolikus fatemplom, amely a 17. századból maradt fent: ez a sok hányattatáson átesett ruszin közösség fontos emlékhelye. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"228108","attributes":{"alt":"Ökörmező – a járási központ központja","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"360","title":"Ökörmező – a járási központ központja","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Valóban ruszinok-e azonban a helybeliek? Ez nem is olyan egyszerű kérdés. Itt már csak ukránok élnek, magyarázza Vaszilij Vasziljovics Gleba, a fatemplom történész-idegenvezetője, aki szintén kiválóan beszél csehül. A második világháború előtt még ruszin, zsidó, magyar és német lakosság élt Alsókalocsán. A zsidókat a magyar holokausztbrigádok deportálták, a magyar és a német lakosságot a szovjetek hurcolták el, a ruszinokat pedig „betiltották”: Ukrajna máig nem ismeri el a ruszin nemzeti kisebbség létezését. Tökéletes nemzetállam-építési program, mondhatjuk. „A faluban máig megmaradt azonban sok magyar családnév, mint a Sándor, a Lakatos vagy a Szekeres” – magyarázza Gleba, aki szerint már az idősek sem beszélnek magyarul a településen. Nem is ruszinok azonban a helyiek, állítja Gleba, hanem az ukrán egy helyi dialektusát beszélik. A sok évtizedes „ruszintalanítás” végeredménye tehát az lett, hogy a helyiek nagyrészt feladták nemzeti identitásukat. Vallásukat sem kímélték a Szovjetunió idején: a 17. századi görög katolikus fatemplomban az ateizmus múzeumát rendezték be a kommunisták. Marx, Engels és Lenin nevében: ámen. A helyiek ma azonban nem ruszin identitásukért harcolnak elsősorban, hanem a mindennapi túlélésért: idegenvezetőnktől megtudjuk, legalább két helyi halottja is van már a kelet-ukrajnai háborúnak. Sötétedés előtt nem tanácsos visszaindulni Ökörmező felé a ruszin vadonon keresztül, az utazóknak azonban semmi okuk az aggodalomra: Alsókalocsán több helyen kínálnak jó minőségű szállást. Szállásadóink kiválóan beszélnek csehül, a szálláshelyen remek konyha is rendelkezésünkre áll, a szobában wifi, mintha nem is a vadon mélyén lennénk. Vaszilij Gleba ugyanakkor megjegyezte, a cseh turisták is elmaradoznak manapság: nem értik, hogy Kárpátalján nincs háború. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"228109","attributes":{"alt":"Az alsókalocsai görög-katolikus fatemplom","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"480","title":"Az alsókalocsai görög-katolikus fatemplom","typeof":"foaf:Image","width":"360"}}]] A visszaúton már nem érnek bennünket nagyobb meglepetések: a magyar határőrök felelősségük teljes tudatában csak az autó „tetőtől talpig” történő áttapogatása után engednek bennünket utunkra a schengeni övezet könnyelmű szabadságába. Visszatekintve sorompórengeteget látunk, mögüle kiemelkednek a Beregszász körüli buckahegyek, amelyek türelmesen őrzik az évszázados kárpátaljai nyomorúságot.