A Földközi-tenger stratégiai kapui

Az Aja Szofia a Bizánci Birodalom idején keresztény templom voltA tengerészek azért becsülik, mert elég széles, így a legnagyobb hajók is gond nélkül átjutnak rajta a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre vagy fordítva. Kis-Ázsia állattenyésztői pedig régebben azért becsülték, mert elég keskeny, és így a szoros 660 méternyi legszűkebb gázlóját a szarvasmarha át tudta úszni. Ezért „ökörgázlónak” nevezik mindmáig. A túlsó parton kezdődik Európa, melynek piacaira terelték a jószágot.

Merész ívű híd az „ökörgázló” helyén

A hegyek közt kanyargó tengerszoros hatalmas folyóra hasonlít. A felszíni áramlat a Földközi-tenger felé sodorja a hajókat, a mélyben pedig ellenkező irányba hömpölyög a víz. Partján apró falvak háztetői fölött tűhegyű minaretek mutatnak az iszlám egek urára. A harminc kilométer hosszú Boszporusz hol összeszűkül, hol kitárul. Mediterrán ciprusok és olajfák ölelik át a sziklán őrködő középkori bástyákat, ma már kiszolgált katonákat. Helyettük a török hadsereg radarjai és őrnaszádjai ellenőrzik az elképesztően sűrű forgalmat. Kétirányú, pontosan kijelölt kényszerpályán egymást követik a hajók. Jaj annak, aki megszegi a szigorú közlekedési szabályokat!

Hajónk parancsnoki hídjáról vezényszavak hangzanak. A kormányos munkáját műszerek segítik, de még így is minden méteren meglepetések érhetik. A váratlan széllökések vagy a hullámverés letéríthetnek bennünket szigorúan kijelölt útvonalunkról. Kormányos legyen a talpán, aki ezt a több ezer tonnás úszó szállodának nevezett hajókolosszust hajszálpontosan képes irányítani.

Amint áthajózunk az egykori „ökörgázló” helyén épült merészívű hidak alatt, melyek összekötik Európát Ázsiával, kitárul a panoráma a Márvány-tengerre és gyöngyszemére, Isztambulra.

A Boszporusz kapujában épült több millió lakosú, két földrészen épült városba, történelme során virágzó birodalmak népei hozták kultúrájukat, alkotásaikat és építőművészetüket. Ma Törökország egyik legnagyobb idegenforgalmi központja. A szemközti hegyoldalt mintha perzsaszőnyeg borítaná, melynek színei évszázadok során sem fakultak ki. A gyöngyházkupolás mecsetek és karcsú minaretek között a Hilton szálló néz le ránk fölényesen.

Az Aranyszarv-öböl Galata hídján túl a szultán egykori palotájával, a Topkapi szerájjal nézünk farkasszemet. A „fényes porta” csillog a déli napfényben, díszes, gazdagon aranyozott termeiben felhalmozott tengernyi kincset nem lehet leírni. Látni kell.

Arrébb a világörökség két legszebb építőművészeti alkotása az Aja Szofia és a Kék Mecset kupolái – minaretjei csillognak a mediterrán ég alatt. Az előbbi a Bizánci Birodalom idején keresztény templom volt, de a törökök átépítették mecsetté. Odabenn a kupola alatti márványpadlón a sötétebb színű négyszög jelzi, hogy ott a világ közepe. Mögöttük a platánok zöldjében mindenki megtalálja az iszlám világ egyik legpompásabb bazárját, mely az ezeregy éjszaka mesevilágának színes tűzijátéka.

Itt, a tengeren a Boszporusz kapujában seregnyi hajó várakozik, hogy áthajózzon a tengerszoroson. A mi hajónk fehér barázdát szánt a Márvány-tengeren, majd csendben újabb tengerszorosba a Dardanellák közé siklik, mely sokkal szélesebb, mint a Boszporusz, de hegyoldalait és lankáit ugyanúgy olajfaligetek ezüstös színe és a ciprusok haragos zöldje díszíti. A parton sütkérező Canakkale városon túl, valahol a hegyek között Trója álmodozik egykori dicsőségéről. Mintha a ciprusok koronái közt suhogó szél Homérosz költeményét suttogná. A napsütötte keleti parton, az egykori Anatólia földjén mindmáig őrzik az ókori perzsa, görög, római és bizánci kultúra sok-sok műemlékét. Itt élt hordójában Diogenész, amott Krőzus méricskélte marokszámra aranyát. Nagy Sándor egykori birodalmát mecsetek, kolostorok, gazdag paloták díszítik.

Ahol Európa kis híján érinti Afrikát

A Gibraltári-tengerszorost a Pireneusi-félsziget déli csücskén találjuk, ahol Európa kis híján érinti Afrikát. Ez a mintegy 90 km hoszszú stratégiailag igen fontos tengeri útvonal összeköti a Földközi-tengert az Atlanti-óceánnal.

Nevét Djebnel-al-Tarik arab hadvezértől kapta, aki időszámításunk első évszázadában seregével átkelt a szoroson és elindult európai hódító hadjáratára. Jóval később, a skandináv harcosok kirajzása idején bámulatosan gyorsan felfedezték ezek a rablók a tengerszorost, és könnyen eljutottak a Földközi-tenger szinte valamennyi pontjára, ahol gyilkoltak, fosztogattak és kirabolták a bizánci kultúra legértékesebb műkincseit. A későbbi háborúk során mindig azé volt a Földközi-tenger, aki megszerezte nyugati kapujának, Gibraltárnak a kulcsát. A tengerszoros stratégiai jelentősége mindmáig megmaradt.

Spanyolországból nyílegyenes út vezet Gibraltárhoz. Messziről látom a 429 m magas kőszirtet, melyet gyakran ködfátyol borít, amíg az afrikai szél szét nem söpri. Mielőtt e csöppnyi brit koronagyarmat földjére lépünk, az útlevélkezelők tudtunkra adják, hogy ki az úr ezen a határátkelőn. Mindenkit megvárakoztatnak. A spanyolok majd felrobbannak a dühtől, mert ezt a csupán 5,8 négyzetkilométernyi területet saját hazájuknak tekintik. Az angoloknak viszont más a véleményük, így e két ország emiatt örökké torzsalkodik egymással. Gibraltár huszonötezer lakosú városának kapuja előtt át kell hajtanunk keresztben a repülőtér betonján, mert ezen a kis helyen ugyebár el kell férnie a légitámaszpontnak, arrébb a hadikikötőnek és sok más létesítménynek, amellyel a tengerszorost ellenőrzik.

A mikrobusz sofőrje, Pedro felröpít bennünket a meredek sziklafalba vájt úton a hegy tetejére. Habár a neve spanyol, ő angolul beszél, angol az észjárása, angol hidegvérrel vezeti a kocsit a hegyoldal hajmeresztő kanyarjaiban, és persze angol közlekedési szabályok szerint, az út bal oldalán.

Fenn a „királynő teraszáról” kitárul a panoráma a mediterrán tájra, azúrkék tengerre, a kikötőben horgonyzó hófehér hajókra és a brit hadiflotta őrnaszádjaira. A teraszt II. Erzsébet királynő látogatásának tiszteletére építették.

Feljebb a Herkules oszlopán olvasom a régi rómaiak latin feliratát: „Non plus ultra”, vagyis ezen túl már nincs semmi. Számukra itt volt a világ vége. Nézzük el nekik ezt a tévedést. Tudjuk, hogy Kolumbusz Kristóf is, amikor három csöppnyi vitorlásával nekivágott az óceánnak, nem tudta hová megy. Amikor hosszú hajózás után partot ért, nem tudta hová érkezett. Hazatérve pedig nem tudta megmondani, hol járt.

Odalenn a város utcáin sportosan öltözött turistáktól nyüzsög az élet. Kivéve az angolokat. Ők jólöltözöttek, méltóságteljesek és sznobok. Mintha panoptikumból léptek volna elő.

Aki úgy dönt, hogy a Gibraltári-szoroson áthajózik Afrika földjére, viszsza kell mennie Spanyolországba, és Algeciras kikötőjében felszállhat a menetrendszerű hajóra.

A tengerszorosban az Atlanti-óceán jéghideg vize sebes sodrással áramlik a Földközi-tengerbe, a mélyben pedig a Mediterrán-tenger bársonyos meleg vize ellenkező irányba. Ez a kavarodás néha elképesztő hullámveréssel jár, mintha egy katlanban vizet forralnának. A hajó presszójában leröpül az asztalról csörömpölve a kávéscsésze, felborul a narancslé, gyomromat pedig valahol fenn a plafonon érzem. Azzal vigasztalnak, hogy már csak tíz kilométernyire vagyunk a túlsó parttól.

Afrika földjén, Ceuta kikötőjében tántorogtam le a hajóról. A város és a közeli hegyek Spanyolországhoz tartoznak. Fenn a magaslaton a spanyol katonák radarjai ellenőrzik a Gibraltári-szoros minden porcikáját. Itt egy egér sem surranhat át, de a marokkói csempészek akkor mennek át a határon, amikor akarnak. Főleg az est beálltával, mert némely csempészáru nagyon fényérzékeny. A hihetetlen széles áruválasztékukból nem hiányozhat a 3x5 m-es perzsaszőnyeg sem, ami méretei miatt elég feltűnő. A baksis csodálatos hatására láthatatlanná válik, és talán repülni is megtanul.

Ki tudja, hány száz hajó halad át naponta a Gibraltári-szoroson. Százezrével hozzák-viszik a turistákat. Skandináv lobogók alatt is érkeznek a viking kalózok kései unokái. Ezúttal nem ők fosztogatnak, hanem őket fosztogatják a mediterrán tengerpart fényes szállodáiban, éttermeiben, üzleteiben és játékkaszinóiban.

A Szuezi-csatorna kapujában

Port-Szaid tengerparti sétányán a pálmafák zöldjébe ágyazott hófehér házak és tűhegyű minaretek a reggeli napfényben ébredeznek. A kikötőben horgonyzó sok-sok hajótól mozdulni sem lehet. Mind az engedélyre várnak, hogy átjussanak a csatornán. A világkereskedelemnek ezen az egyre szaporábban lüktető ütőerén naponta száznál is több hajó halad át oda-vissza. Amikor az első hajó átúszott, Vasco de Gama portugál hajós felfedezése elvesztette jelentőségét. Ma sokféle hajó, különböző nemzeti lobogók alatt hozza-viszi a turistákat, ezerféle árut Távol-Keletről nyugatra, vagy fordítva. Az embernek eláll a lélegzete ezeknek a hajókolosszusoknak a láttán, több emeletnyi magasan, konténerekkel megrakva. Az áthaladásért csatornahasználati díjat kell fizetni. Nem is keveset. Átlag 70 ezer dollárt, készpénzben. Akinek ez nem tetszik, körülhajózhatja Afrikát, mint a portugál hajós, nagyon régen. Persze ő nem biztos, hogy olvasta az ókori krónikás, id. Pliniusz feljegyzéseit, melyek szerint már az egyiptomi fáraók is csatornát építettek itt, amelyen évszázadokon át gabonát szállítottak papiruszból font hajóikon. Arábiából aranyat, drágaköveket és illatszereket. Indiából elefántcsontot és fűszereket, Kínából pedig selymet és rizst. Később a csatornát betemette a homok és így nemcsak erről a tájról, de az emberek emlékezetéből is eltűnt.

Sokkal később Ferdinand de Lesseps, amikor Londonban a Downing Street 10 alatt tárgyalt, az angolok nem tudták, hogy mit kezdjenek ezzel a kelekótya, hazardőr nyugalmazott francia diplomatával, aki fejébe vette, hogy csatornát épít a sivatagban.

Ezt a kezdeményezést a franciák saját nemzeti ügyüknek tekintették, míg az angolok minden igyekezetükkel akadályozták, mert féltették távol-keleti gyarmatbirodalmukat. Kairó és Konstantinápoly uralkodói, kik érintettek voltak ebben az ügyben, tanácstalanok voltak. Nem tudták, hogy kinek higgyenek, a franciáknak vagy az angoloknak. Az előbbiek azt állították, hogy a csatorna fellendíti gazdasági életüket, amazok pedig arról győzködték őket, hogy majd gyarmatosítják hazájukat.

Hiába készítette el Alois Negrelli, osztrák építész a csatorna tervét, az alaptőke és az érintett országok engedélye híján az építkezés teljesen kilátástalannak bizonyult. A mérések során kiderült, hogy a Vörös-tenger vízszintje majd egy méterrel magasabb, mint a Földközi-tengeré, így számolni kellett a csatorna vizének sodrásával.

Lesseps az alaptőke beszerzésére részvénytársaságot alapított és valóban hazárdjátékot kezdett. A francia kisemberek nemzeti érzelmére tette fel minden lapját, és utcai elárusítóhelyeken árulta részvényeit. Sokan azt sem tudták, hogy mibe fektetik pénzüket, csak azt tartották fontosnak, hogy az angolokon megbosszulják Waterloot. Végre az egyiptomi uralkodó, Szaid pasa engedélyezte az építkezés első kapavágását, így a tiszteletére ezen a helyen várost alapítottak, és Port-Szaidnak nevezték el. Ma ez több millió lakosú, modern nagyváros, melynek hófehér márvány palotái, ragyogó mecsetei harmonikusan ötvöződnek egymással. Széles, pálmákkal tűzdelt sugárútjain elképesztő a forgalom.

A 165 km hosszú Szuezi-csatornát tíz évig építették. Az egyiptomi fellahok a sivatag iszonyú hőségében rabszolga módon dolgoztak. Az ivóvizet háromezer teve hordta a homoksivatagon át a távoli Nílusból. Az építkezés 120 ezer emberi áldozatot követelt.

Az ünnepélyes megnyitást 1869. november 17-én tartották, óriási ünneplő tömeggel és üdvrivalgással. A fellobogózott csatorna partján a francia, török és osztrák zászlók között elővillant a piros, fehér zöld magyar lobogó is. A díszvendégek közül elsőként Ferdinand de Lesseps érkezett, majd megjelent I. Ferenc József osztrák császár a külügyminiszterével, gróf Andrássy Gyulával. A kikötőben horgonyzó 80 hajó legszebbikéből kiszállt Eugénia, a francia császárné, Lesseps pedig ünnepélyesen felkérte: „A csatorna elkészült, Önre vár fenség, hogy megnyissa.”

Az újkori történelem során, 1956. október 31-én az angol és francia csapatok inváziója következtében néhány hónapra megbénult a csatorna forgalma. A szovjet diplomácia a világ minden fórumán tiltakozott az invázió ellen, de aznap Hruscsov tankjai eltiporták, és vérbe fojtották az 56-os magyar forradalmat. Később, az egyiptomi és izraeli „hat napos háború” alatt, az elsüllyedt hajók és aknák miatt néhány évig újból megbénult a csatorna. Egyre fokozódik a stratégiai jelentőse, s ha a világkereskedelemnek e életfontosságú ütőerén bármi történne, beláthatatlan következményekkel járna. Napjainkban különösen indokolt a fokozott ellenőrzés. Minden hajót előbb alaposan „átvilágítanak”, és a gyanúsat vagy rozogát a csatorna közelébe sem engedik.