A filozófia kiszólt hozzám

Egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács soros elnöke. Fő kutatási területe a magyar filozófia története, különös tekintettel a volt felső-magyarországi iskolai filozófiára. Mészáros András professzor a minap (július 11-én) volt hetvenéves. 

A jeles évforduló másnapján beszélgettünk, és kerülve a formaságokat, a sokéves barátság apropóján, a tegeződésnél maradtunk. 

Pár nappal a kerek születésnapod előtt tréfából azt mondtad: reméled, hetvenévesen már benő a fejed lágya!... Így nyilván mára letisztult benned, hogy választottad, vagy sodródtál a filozófusi pálya felé. Merthogy mi, akik 1945 után születtünk, tudjuk, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nálunk a megcáfolhatatlan ideológia és nézetkényszer, nem pedig a szabad vélemények és döntések voltak divatban. 

Ezzel úgy vagyok, mint Diderot Fatalista Jakabja, aki az ura firtató kérdéseire úgy válaszolt, hogy a Nagy Tekercsen már minden meg van írva. Közben pedig megpróbálta átvinni a saját akaratát és elképzeléseit. Jakab tudta, hogy vannak olyan körülmények, amelyeket neki nincs ereje megváltoztatni, de azért mindent megtett, hogy a saját szabadságát és a véleményét érvényesítse. Az ilyen életfilozófiában benne van a sodródás lehetősége is, persze azzal, hogy mindig megpróbálunk kievickélni a partra. Én valóban sodródtam a filozófiafelé, mert eredetileg a képzőművészet ragadott el. Miután azonban kétszer is sikertelenül felvételiztem a képzőművészeti főiskolára, a bölcsészkaron filozófia–magyar szakra jelentkeztem. Azt ugyan nem tudtam, mi a filozófia, de már akkor eléggé elvontnak tűnt számomra, s úgy véltem, a segítségével felül lehet emelkedni a köznapokon. Évekkel később kiderült, hogy a sejtésem nem volt rossz. 

Mikor döbbentél rá arra, hogy nem csak az van, ahogy a papíron van, vagy a hírekben meg a vezércikkekben megjelenik? 

Én a múlt század hatvanas éveiben szocializálódtam. Ezen évek lezáródása volt Csehszlovákiában 1968. Mind a hatvanas évek, mind 1968, mind a rákövetkező „normalizáció” időszaka arra készítette fel generációnk tagjait, hogy érzékeljük, létezik egy proklamált „valóság”, amelyet az ideológia tálal fel, és van a sorok mögötti jelentés, a „reális szocializmus” alatt meghúzódó tapasztalati valóság. Az volt a szerencsénk, hogy mindezt egy szöveguniverzumban mozogva értük el, amelyik – a szoros olvasás nyomán – megmutatja a mögöttes jelentéseit is. Manapság sokkal megtévesztőbb manipulatív eszközök állnak a propaganda rendelkezésére, amelyeket nehezebb feltörni, és mögéjük hatolni. Ezért az emberek többsége hisz az úgynevezett alternatív igazságban. A kritikai gondolkodás pedig elsorvad. 

Nézeteid, világlátásod alakulásában a saját gyökereid is fontosak voltak? 

Talán annyiban, hogy első generációs értelmiségiként magamnak kellett felépítenem a világlátásomat. 

Mindezt azért érdemes feszegetni, mert hajdanában a szociológia meg a filozófia – a szocializmus építésének eszmerendszerével szemben – egy tagadott nyugati bolondság volt. 

Sőt, ezekhez jött még néhány természettudományi diszciplína is. A tragikus az, hogy a történelem ismétli önmagát. Amikor egy autokratikus politikai rendszer kezdi felépíteni önmagát, első helyen a társadalmi kritikai gondolkodást előtérbe helyező tudományágakat támadja le és semmisíti meg. Jó példa erre az a hadjárat, amelyet a magyarországi NER rendszere indított el néhány éve a filozófiával, majd azt követően a társadalom- és humán tudományokkal szemben. Mindennek a kicsúcsosodása a magyar tudományosság és kultúra csúcsintézményének, a Magyar Tudományos Akadémiának a szétverése, amelyet – ha igazak az információim – az Országos Széchényi Könyvtár lezüllesztése követ. Eddig még az állítólagos reális szocializmus korifeusai sem merészkedtek el. Ebből is kiderül, hogy habár a filozófia semmi közvetlen hasznot nem hajt, megléte mégis idegesítően hat minden diktátorra. Már ezért is „megéri” a filozófiávalfoglalkozni. 

Mondhatni: nem is te a filozófiát, hanem ő választott téged? 

Mondhatjuk. Két értelemben is. Az első az, amelyet most említettem. Ha tehát én egy alapvetően lázadozó, önmagam felett erőszakos autoritást elfogadni nem tűrő személy vagyok, akkor olyan pálya felé orientálódom, amelyikben kitüntetett szerepet kap a kritikai attitűd. A második az élettörténetemből fakad: az egyetemi évek alatt lassan rádöbbentem, hogy a filozófia „kiszól” hozzám. Nemcsak közvetlenül a bölcseletei a szövegeken keresztül, illetve Szókratész, Spinoza és sok gondolkodó élettörténete révén, hanem a szépirodalmi művekben megjelenő filozófia által is. A kiválasztás tehát megszólítottságot jelent ebben az esetben. Alighanem Heidegger filozófiájának értelmében oda tudtam hallgatni ezekre a szövegekre, és az odahallgatásból meghallás lett, bár én nem tartom magam a szó szoros értelmében vett filozófusnak. Filozófiatörténész és botcsinálta irodalmár vagyok. Ugyanakkor e kettőnek a találkozása az életem egyik nagy szerencséje volt. 

Minden filozófusnak van egy alapértéke, amit szabadságnak, gondolat- és szólásszabadságnak hívnak. Éppen ez az, ami a politikusok körében sokak számára megfoghatatlan absztrakció? 

A szabadság, még pontosabban a gondolat szabadsága minden tudományos tevékenység alapfeltétele. Karel Čapeknek van egy kis aforizmája, amelyben megkérdezi a saját fantáziáját: merre csapong, milyen irányt vesz? Erre jő a válasz, hogy a vadászeb sem tudja, merre fog szaladni; az irányt az a vad adja meg, amelyet üldözőbe vett. A gondolat is ilyen. Rengeteg kacskaringója van, és nem biztos, hogy ott vesz véget, amelyik irányban elindult. Ha a csapongásnak ezt a szabadságát valami külső erő – politikai hatalom, ügyhöz kötött megrendelés, ideológiai horizont, nemzeti délibáb – próbálja korlátozni, akkor megszűnik gondolat lenni. Persze, most nem a műszaki alkalmazott tudományokról beszélek, hanem a filozófiáról, ahol még az úgynevezett alkalmazott filozófia sem megrendelésre gyártja az elméleteket. Inkább a filozófia módszereivel valamilyen gyakorlati problémára keresi a választ. Általánosságban elmondható: ahol és amikor a filozófia valamilyen külső eszmét próbál kiszolgálni – például a marxista iskolai filozófia, a nemzeti filozófiák –, ott elveszíti arculatát, és ideológiává válik. A szabadság a történetfilozófiában is megjelenik; főként a romantikában gyökerező struktúrák feltételezik, hogy a történelem célja az emberi szabadság kiteljesedése és megvalósítása a gyakorlatban. De beszélhetnénk a liberális elméletekről is, amelyeknek az egyik sarkigazsága az egyén szabadsága. Személyesen én a felvilágosodás egyik legnagyobb gondolkodójának, a már említett Diderot-nak a nézeteit osztom, amelyek szerint a szabadság megvalósításában mindig ott kell hogy legyen a kölcsönösség, az egymásra vonatkozás. Nem véletlen, hogy ebből a gondolatból nőtt ki Kant kategorikus imperatívusza is. 

A filozófiák mindig az igazság körül harcolnak, míg az ideológiák képviselői az „igazságaikat” cáfolhatatlannak tekintik? 

A filozófus is, a politikus is az igazságra esküszik. De a két igazságfelfogás között tetemes különbség van. A logikán nevelkedett bölcsész tudja, hogy az igazság nem önmagában létezik, hanem a kijelentéseink, állításaink tulajdonsága. Nem a valóság igaz vagy hamis, hanem az, amit erről a valóságról állítunk. Vagyis a filozófus – mint minden tudós ember – saját tudományága eszközeivel és fogalmi apparátusával megpróbálja megragadni tevékenysége tárgyának lényeges vonásait. Tudatában van annak, hogy bármelyik állítása kétségbe vonható egy másik megközelítés szempontjából. Az ő igazsága sosem végleges és az egyedüli megváltó. A politikus viszont nem megismerni, hanem meggyőzni akar. Nem véletlen, hogy az ókor legjelentősebb rétorai politikusok is voltak. A politikus számára bármelyik „igazság” jó és megfelelő – ha a segítségével hatalmába tudja keríteni a hallgatóságát, amely valójában az ő alávetettje. Egy 20. század eleji gondolkodó bonmot-ja szerint a politikus olyan, mint az utcalány: az utca népét kell meggyőznie, hogy az ő „áruját” vegyék meg. És ilyenkor az érvek nem a logikára, hanem a potenciális kliens vágyaira, titkos elképzeléseire, elnyomott ösztöneire hagyatkoznak. Nagyon ritka eset, hogy az olyan politikus válik sikeressé, aki komolyan veszi a tényeken alapuló tudást. Hiszen a sikeréhez vezető út éppenséggel a tömeggel való összekacsintáson át vezet: „mi ugyebár tudjuk, mi az igaz”, s annak eléréséhez nem kell egy tudományos akadémia, mi ösztönösen tudatában vagyunk a saját igazunknak… 

Az autokraták inkább kizsákmányolják a filozófiát? Legitimálják magukat egy filozófiával, és ideológiává alakítják? 

Az a politika, amelyik még komolyan veszi az eszméket – és itt nem a lezüllesztett kvázi-eszmékről, hanem kulturális értékeket hordozó gondolatokról van szó –, gyakran nyúl ahhoz a megoldáshoz, hogy saját hatalomtechnikai eszközei mögé odaállítson egy olyan eszmerendszert, amelynek van történetfilozófiai jelentékenysége. Ilyen volt eredetileg a kommunista mozgalom is, amely a marxizmust használta fel a saját mindennapi politizálásának igazolására. De ha a különböző vallások történetét nézzük, ott szintén azt tapasztalhatjuk, hogy az egyházak is a saját tanukra hivatkoznak. Ám hogy a tanítás és az egyház működése között mekkora lényegbeli különbségek lehetnek, arra a kereszténység története nyújtja a legnyilvánvalóbb példát. Hiszen megoldhatatlan feladat a krisztusi szeretet „lefordítása” az egyház mindennapi tevékenységére. De hát ez érthető is, hiszen az eszmék létformája a relatív időn kívüliség, míg a politika mindig a „mostban” realizálódik. Azt pedig tudjuk, hogy az időn kívüli és az időben levő összekapcsolása a tiszta abszurditás. 

A sűrűvérű és hangos patriotizmus gonosz röntgenkészüléke a nacionalizmusnak? 

Erre csak azt tudom mondani, hogy a valóban működő demokráciákban a nacionalizmusnak nincs nagy játéktere, és szurkolókra is ritkábban talál. 

Epizodisták hiszik itt, hogy főszereplők, és a mutatványos politikusok csak bajt okoznak? 

Bizonyos mértékű exhibicionizmus nélkül nincs sem jó színész, sem sikeres politikus. Mindkettőnél az szokott gondot okozni, ha az önismeret csorbát szenved. Erre a politikusoknál nagyobb az esély, mert a hatalomban levés eltávolítja őket a valóságtól és megnöveli saját fontosságuk tudatát. Pojácákká válnak, csak nem veszik észre. 

Ha az unokáid számára írnál könyvet, mit írnál meg benne? 

Ehhez meg kell felelnem két kritériumnak. Az első, hogy a könyvben foglaltak megszólítsák őket, és hogy érthető nyelvezetet használjak. A második, hogy figyelembe kell vennem az individualitásukat, hiszen az öt unokám öt különböző személyiség. Vagyis öt könyvet kellene írnom. Feltéve, ha igénylik is. Talán egy-egy beszélgetés nagyobb haszonnal bírna számomra is. A filozófia valódi eszköze és terepe ugyanis a beszélgetés. De ezt már Szókratész is tudta, csak mi közben megfeledkeztünk róla.