A feltétel nélküli szeretet

Gyermekeink, akkor is, amikor nem mondják ki, szinte folyamatosan azt kérdezik: „Szeretsz engem?” Ha csak annyit mondunk: „szeretlek”, nem adjuk meg a várva várt választ. Ennek az az oka, hogy míg a felnőttek inkább beszédközpontúak, a gyermekek sokkal inkább viselkedésközpontúak. Vagyis mi, felnőttek jobban reagálunk a szavakra, a beszédre, mint a gyermekek. Nekik viszont be kell mutatnunk a szeretetünket, hogy valóban elhiggyék, törődünk velük. Egy ölelés többet ér ezer szónál.

Amikor a legtehetetlenebbül viselkednek, akkor is, de még dühkitöréseik alkalmával is ezt kérdezik: „Szeretsz engem? Szeretsz annyira, hogy ezek után is törődsz velem?” Mivel a gyermek éretlen, dühét, elégedetlenségét is éretlen formában adja ki: hangos szóáradattal és agresszióval. Amikor még kicsik, könnyen elfogadjuk őket az életkoruknak megfelelő magatartásformákkal együtt. Sok szülőnek azonban később gondot okoz a durcás modor. Csalódottságuk miatt gyakran épp olyankor nem tudják gyermekeiket feltétel nélkül szeretni és elfogadni, amikor azoknak a leginkább szükségük volna rá. Nemegyszer még jobban fölhergelik őket azzal, hogy durván bánnak velük.

Amikor a lányaim kisebbek voltak, sűrűn emlékeztettem magam néhány nyilvánvaló tényre:

v Mivel gyermekek, gyermekként viselkednek.

v A gyerekes viselkedés egy bizonyos kor után zavaró.

v Ha én, mint szülő, megteszem a magamét, tehát ennek ellenére szeretem őket, idővel képesek lesznek elhagyni a gyerekes viselkedést.

v Ha csak olyankor szeretem őket, és éreztetem velük szeretetemet, amikor a kedvemben járnak (feltételhez kötött szeretet), úgy fogják érteni, sőt érezni, nem szeretem őket igazán. Ettől elbizonytalanodnak, ami viszont megakadályozza önfegyelmük erősödését. Magatartásuk és fejlődésük tehát éppúgy az én felelősségem is, mint az övék.

v Ha feltétel nélkül szeretem őket, helyesen fognak gondolkodni önmagukról, és jól fogják magukat érezni a bőrükben. ĺgy úrrá tudnak majd lenni szorongásaikon, és megtanulják fegyelmezni önmagukat.

v Ha csak akkor szeretném őket, amikor megfelelnek elvárásaimnak és követelményeimnek, ügyetlennek és tehetségtelennek fogják érezni magukat, s azt fogják hinni, tehetnek bármit, úgysem elég. Hatalmába keríti őket a bizonytalanság, a szorongás és az önbecsülés hiánya.

Gyermekeink általános érzelmi fejlődéséért tehát leginkább mi, szülők vagyunk a felelősek.