Hűvös májusi éjszaka van. Rozoga széken ülök egy régi, omladozó ház szegényesen berendezett helyiségében, Dél-Szlovákia gabonatábláinak közepén. Kis, elhanyagolt tanya, távol a civilizációtól, a szomszédok kíváncsiskodó tekintete elől. Két tucat sérült fiatalt rejteget. A fiatalok már alszanak.
A Drog nélküli élet házában
Az ablak melletti ágyon fekszik Peter, a fiam. Alszik. Most már nyugodtnak látszik. Időnként megrándul, s olyankor hallani a fém csörgését. Roppant kellemetlen érzésem támad ettől, mivel a bilincseket – amelyek a radiátorhoz láncolják – én tettem rá. Nem volt más választásom.
Peter ugyanis kábítószeres.
Miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Mit várok mindettől? Van-e értelme annak, amit teszek? Olyan kérdések, amelyek nem hagynak aludni, szüntelen töprengésre kényszerítenek.
Az első három kérdésre tudok válaszolni. Az utolsóra – hogy az egésznek van-e értelme – nem. De bárhogyan végződjön is, amit elkezdtem, befejezem.
S hogy az idő ne törölje ki a rám váró eseményeket az emlékezetemből, naplót kezdek írni. Ennek a történetnek nem lesz befejezése, mivelhogy azt maga az élet írja, és mert a történet főszereplői hála istennek, még élnek. Sőt, ők maguk írják a sorsukat.
Tehát ma van a nulladik nap, közös odüsszeiánk kezdete.
Peter tizenöt évesen kezdte drogos karrierjét. Ma huszonkét éves. Fokozatosan és feltűnés nélkül kezdte, mint sok kortársa – marihuánával. Mondhatni már mindent kipróbált, ami nálunk a drogpiacon megjelent. Amikor rádöbbentünk, mi a helyzet, már súlyos kábítószerfüggő volt. Nem értettem a drogproblémához, nem tudtam, mitévő legyek. Azt hittem, ha biztosítom számára a gyógykezelést, segítenek rajta, és ismét rendben lesz minden. Hiszen valahogyan így tálalják a különböző – főleg külföldi – médiumok. Néhány nap detoxikáció, két-három hónapos elvonókúra, és minden oké.
Lehet, hogy valakinek ez elég, de most már tudom, hogy a narkósok döntő többségének nem. Természetesen Peter sem kivétel. Az utóbbi évek során abszolvált néhány elvonókúrát, mindig sikertelenül, egyet sem csinált végig. Most már tudom, hogy a droggal folytatott harc iszonyú nehéz, s ha győzni akarunk felette, akkor szívvel-szeretettel kell ellene harcolnunk. Nem álszeretettel és majomszeretettel, amellyel gyakran elárasztjuk és megvásároljuk a gyerekeinket, hanem őszinte, türelmes szeretettel, de könyörtelen szeretettel is, ha az elvekről és betartásukról van szó.
A drogjelenség nálunk nemrég öltött olyan méreteket, hogy valamennyiünket veszélyezteti. A családok többsége – amelyek azzal sújtattak, hogy valamelyik tagjuk kábítószerezik – nem tudja megfontoltan kezelni a problémát. Városunkban szerencsére él egy ember, aki őszintén, tisztán és önzetlenül szereti az elesett, mindenekelőtt a droggal vagy más mocsokkal megjelölt gyerekeket. Segít a gyerekeknek és nekünk, szülőknek is. Arra tanít, hogyan kell élni a droggal, hogyan kell harcolni ellene. Évtizedek óta ismerjük egymást, de csak most kezdek belelátni a lelkébe. Voltaképpen neki köszönhetően ülök itt és írom a naplót. Jól ismeri Petert, ott volt az első gyógykezelési kísérleteinél, s úgy vélem, több megértést és segítőkészséget tanúsított iránta, mint én. Ő beszélt rá, hogy ültessem autóba a feleségemet és három gyerekemet (a 25 éves Monikát, a 22 éves Petert, a 19 éves Viliamot), és menjek velük Medzsugorjéba.
Miért Medzsugorjéba?
Több éve harcolunk a droggal, sajnos eredménytelenül. Peter szinte reménytelen eset, Monikának és Viliamnak szintén vannak tapasztalatai a droggal. Róluk még majd szólok. De most Peter a legfontosabb. Ő van a legrosszabb állapotban. Félek, ha nem segítek neki átvészelni az elkövetkező négy hónapot, meghal.
Az utóbbi években már annyi mindent kipróbáltunk, hogy Petert visszatérítsük a rendes életbe, hogy a medzsugorjei kísérlet sem tűnt távolinak vagy reménytelennek, így hát 1999. május 4-én útra keltünk.
Őszintén megmondom, Medzsugorje erősen hatott rám. Nem azért, mert búcsújáróhely. Rám főleg a drogosok és egyéb sérültek gyógyítására szakosodott központ hatott, ahol kölcsönös tiszteletben élnek, dolgoznak, imádkoznak, lassan elhagyják rossz szokásaikat, megtanulják becsülni az igazi emberi értékeket, mint amilyen a tisztesség, a szorgalom, az erkölcs, a szerénység stb.
Közösségbeli látogatásunk végén Peter és Viliam is előzetes felvételi beszélgetésen vettek részt, és lehetőséget kaptak, hogy szeptember elsején belépjenek. Abban reménykedtem, hogy Petert ott tartják, de a helyhiány miatt nem lehetett. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű megbirkózni az előttünk álló négy hónappal. Az utolsó gyógykezelésről kidobták, mert gyakori szökéseivel és azzal, hogy megtagadta az együttműködést, tönkretette az egészségügyi személyzet munkáját. Oda nem mehet vissza.
Valami belső hang azt súgta: segíts neki, légy mellette, bírjátok ki azt a néhány hónapot. A körülmények összejátszottak. Április végén elveszítettem a munkámat, és az újat éppen csak elkezdtem. Medzsugorjéből hazatérve, Bécsbe utazva, ahol dolgozom, végleges elhatározásra jutottam. A legközelebbi négy hónapban Peterrel maradok, még akkor is, ha elveszítem a külföldi munkalehetőséget. Végre megértettem, mi fontosabb a számomra, tehát megtettem a szükséges lépéseket, felmondtam az állásomat.
Mától kezdve mindketten itt vagyunk, Lajoshalmán, de az igazat megvallva, nem volt könnyű őt idehozni.
Még nem tudom, mi mindent várhatok, de az elkövetkező 109 nap számomra is nagyon nehéz lesz. Úgy fogok itt élni, mint a narkósok, elfogadom a napirendjüket, lemondok a világi hívságokról, szórakozásokról, és így teszek, még ha hiábavaló lesz is az áldozatom.
Úgy érzem, tartozom ennyivel a fiamnak. Eddig a saját elképzeléseim szerint éltem az életemet, az apa szerepében megbuktam. Ma már látom, hogy nem elég csak anyagilag bebiztosítani a családot, ott kell lenni, amikor a gyerek jelleme és lelke formálódik. Csakhogy nincs-e már késő...
Nos, mostantól fogva semmi alkohol, semmi sör, tévé, rádió, csak akkor, ha megengedik, kávé csak néha, akkor is csak forrázott, amely után mindig fogpiszkálót kell használnom, ezzel szemben kemény rezsim, pontosan olyan, mint a többieké. Ha ők kibírják, nekem is ki kell bírnom. Éjjel-nappal a fiammal leszek, árnyékként kísérem. Lehet, hogy egymás idegeire megyünk, de inkább abban bízom, hogy megtaláljuk egymáshoz az utat.
Uram Isten, segíts nekünk!
(Részlet egy narkós fiú édesapjának naplójából)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.