A betlehemi láng

Két, a betlehemi lángot hordozó cserkészről szól a következő történet: valahol félúton, Jeruzsálem felől nagy sietségben voltak, amikor egy szegény ember megállította őket azzal a kéréssel, hogy otthonában a szélvihar kioltotta a tüzet, neki viszont nagy szüksége volna rá – újból fel kellene szítania, hogy a családját felmelegíthesse. A cserkészek vonakodtak; nemcsak az időszűke miatt, hanem azért is, mert nem tartották illendőnek, hogy a Jézus szülőhelyéről származó lángot ilyen profán helyzetben adják tovább. Végül is adtak tüzet, nem sejtve, hogy a szél kisvártatva az ő fáklyájukat oltja el. Ezúttal ők gyújtottak tüzet az előbb még szeretettel átadott lángokból.

Nem, tüzet gyújtani a betlehemi fénnyel a profán családi tűzhelyben semmiképpen nem jelenti a betlehemi világosság megszentségtelenítését. Nem azt akarta Jézus, hogy az ő fényessége világítson be minden családot és kapcsolatot? Nem ő mondta, hogy „azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre”, és hogy „mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” (Lk 12, 49) A történet betlehemi lángja a vészjósló szélvihar elől éppen azáltal menekült meg, hogy az emberek egymásnak adták át, és hogy végül is a rohanás helyett a felebarátnak nyújtott segítséget helyezték előtérbe.

A sajtó már bejelentette, hogy a cserkészek idén is elhozzák a betlehemi lángot, és szétviszik Szlovákia 350 helységébe. A tizenegy éves felső-ausztriai Judith Pitzer hozza el a betlehemi Születés-bazilikából, hogy aztán repülőgépen kísérje el Európába. Később a lángot átadja Heinz Fischer osztrák államfőnek, elviszi az Európai Unió brüsszeli és strasbourgi intézményeibe, majd december 13-án, szerdán átadja XVI. Benedek pápának a Szent Péter téren.

A betlehemi tűzvivő staféta mély lelki üzenetet hordoz, amely messze túlhalad a láng fizikai átvitelén Betlehemből a világ háztartásaiba. Többről van szó: Jézus égő szívéről, a szeretet lángjáról, amely másokért ég el. Ezt a tüzet akkor őrizheted meg, ha osztozkodsz rajta. „Mert a mi Istenünk emésztő tűz” – olvashatjuk a Zsidóknak írt levélben (12, 29). Ám csak a megtisztult és felkészült szívben képes meggyulladni.

Keresztelő János azért sürget advent második vasárnapi evangéliumában, hogy „készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Az „ösvények egyengetésén”, a „völgyek feltöltésén” és a „hegyek-halmok elhordásán” kívül még egy érdekes szófordulatot használ: „Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá!” (Lk 3, 4-5)

Mi a görbe, és minek kell kiegyenesednie? Tán a meggörbült lelkiismeretnek? Természetesen ha nem olvasom a Szentírást, ha nem társalgok az imádságban Istennel, ha estéről estére nem értékelem át a viselkedésemet, a lelkiismeretem könynyen eltompul és elgörbül a mindennapos kompromisszumok súlya alatt, míg az önző számítások hidegsége nem engedi bennem felgyúlni az isteni lángot. Az elgörbült lelkiismereten kívül a görbe hozzáállásról is szó van – az evangéliumi üzenet radikális vonulatától eltérően. Ha például nem gyakorlom napi rendszerességgel a megbocsátó szeretetet, akkor az isteni tűz helyett másfajta lángok égetnek majd: a harag, az előítélet és a gyűlölet hideg lángja. Ebből erednek a meggörbült kapcsolatok; csakhogy az Úr útját előkészíteni annyit jelent, hogy azokat kijavítjuk, megbékélünk és megbocsátunk. Feltölteni a szeretetet ott, ahol hiányzik, tompítani a haragot, amely akadályoz.

Karácsony egyik legszebb hagyománya szintén a fényhez kapcsolódik: kitesszük az ablakba szimbolikus elégtételként, hogy nem engedték be Jézust a betlehemi fogadóba. Mintha ezzel szeretnénk kifejezni, hogy mi készek vagyunk Jézust befogadni a családunkba és a környezetünkbe, hogy az élő Betlehemmé változzon. Fontos, hogy ott valóságos és létező betlehemi fényesség gyúljon, amelyet máshonnan nem hozhatunk el. A belsőnkből kell gyúlnia, a tényleges megtérésünkből.

A szerző római katolikus pap