350 éves lenne Halley

Az ókori ember számára egyáltalán nem voltak ismeretlenek az üstökösök, hiszen már időszámításunk előtt kétezer évvel pontos leírást adtak róluk a babiloni és a kínai csillagászok, azt is bizonyítva, hogy bizonyos rendszeresség figyelhető meg a feltűnésükben. Ennek ellenére évezredeken át fel sem merült a gondolat, hogy nagyon távol vannak tőlünk. Tycho de Brahe zsenijére volt szükség ahhoz, hogy kimondassék: az üstökös olyan égitest, amely a Holdnál is messzebb kering. Erre a legendás csillagász 1557-ben jött rá, amikor bebizonyította, hogy az éppen feltűnt üstökös Európa minden pontjáról megfigyelve azonos helyet foglal el a csillagokhoz képest, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nagyon távol van tőlünk. Azt viszont továbbra sem sejtették, hogy zárt pályán kering. Ennek felismeréséhez a newtoni fizika diadalára volt szükség. A klasszikus fizika megalapítója nem foglalkozott külön ezekkel a különös égi vándorokkal. Megtette viszont fiatal barátja, a greenwichi csillagvizsgáló későbbi igazgatója, Edmund Halley, a fizikatörténet legkiválóbb menedzsere, akinek oroszlánrésze volt minden idők legnagyobb hatású fizikakönyvének, Isaac Newton Principiájának a megjelenésében.

Edmund Halley háromszázötven évvel ezelőtt, 1656. november 8-án született a ma már London külvárosának számító Haggerstone-ban, a helyi szappanfőző mester fiaként. Már kiskorában kitűnt a matematika iránti vonzalmával, szerencséjére jómódú apja nem kényszerítette őt a családi vállalkozás folytatására, ellenkezőleg: támogatta tudósi ambícióit. ĺgy a világhírű oxfordi egyetemen szerzett oklevelet. Egyetemista korában több szakdolgozatot is megjelentetett a naprendszerről és a napfoltok természetéről. Mindössze húszéves, amikor tanulmányait befejezve Szent Ilona szigetére utazik, hogy meghatározza a déli félteke csillagainak helyzetét. Két éven át tartó megfigyeléseinek eredményeit a Catalogus Stellarum Australium című munkájában 1679-ben tette közzé, aminek elismeréseképpen beválasztották a Király Társaság, vagyis a tudományos akadémia tagjainak sorába. Fiatal akadémikusként nem éppen szerencsés körülmények között találkozott először Newtonnal. Minden idők legnagyobb fizikusa optikáról írt szakdolgozatával jelentkezett a halhatatlanok társaságába. Csakhogy a fényt mint részecskék áramlását tárgyalta, ami kiváltotta Robert Hooke haragját, aki megsemmisítő kritikát mondott róla. Az akadémia titkára minden kétséget kizáróan bizonyítottnak gondolta, hogy a fény csakis hullámzás lehet. Hogy milyen fogas kérdésről van szó, az is bizonyítja, évszázadoknak kellett eltelnie, mire Albert Einstein 1905-ben igazolta, Newtonnak és Hooke-nak is igaza van: a fény igenis részecske – ő fotonnak nevezte el –, amely viszont hullámfelületet alkotva terjed. A kései igazságszolgáltatás aligha segített Newtonon, aki mély megbántottságában elhatározta, teljesen felhagy a publikálással. Annak dacára, hogy ekkor már nemcsak a fejében fogant meg az egész modern fizika, de egyetemi előadásaiban diákjainak is átadta.

Halley életében fontos változást jelentett 1684-ben kötött házassága, amikor is Islingtone-ban telepedett le, ahol éjszakánként csillagászati megfigyeléseket folytatott, és Kepler törvényeinek igazolását tűzte ki célul. Azt már Kopernikusz óta tudták a csillagászok, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, viszont nagyon homályos, olykor zavaros elképzeléseik voltak arról, hogy milyen erő hatására teszik ezt, arról nem is szólva, arra sem volt magyarázat, hogy mi tartja örökös mozgásban őket. Halley nagy figyelemmel kísérte Newton előadásait, egyre inkább úrrá lett rajta a meggyőződés, hogy csakis e zseni tudja megfejteni a kérdést. Emiatt 1684 augusztusában meglátogatta őt, hogy vitát folytasson vele. Eszmecseréjük folyamán kiderült, hogy Newton nem csak a bolygómozgásokra találta meg a választ, de az egész új fizika összeállt a fejében. Csak papírra kell vetnie. Jellemző, hogy Halleynek csaknem annyi időbe tellett tudóstársának meggyőzése, mint a hatalmas munka megírása. Halleyt olyannyira lenyűgözték Newton újszerű gondolatai, hogy magára vállalta a kiadás megszervezését, vagyis mai szóval élve szponzorok biztosítását és a könyv menedzselését. Éles szemét dicséri, hogy az 1687-ben megjelent Principia frenetikus sikert aratott. Nem csak szakmai körökben, de a laikusok között is. Olyannyira, hogy még az angol lelkészek is naponta forgatták, ami nem kis eredmény annak tudatában, hogy az egyház nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Tájainkon még százötven évet kellett várni erre a pillanatra, tekintve, hogy a pápa csak a tizenkilencedik század első harmadában oldotta fel a heliocentrikus világkép tanításának tilalmát.

Halley a newtoni fizikából kiindulva feltételezte, hogy a lidércfénynek tekintett üstökösök is bolygók, amelyek nagyon elnyújtott ellipszis pályán keringenek. Az egyiket saját szemével is látta 1682-ben. A korábbi csillagászati megfigyeléseket tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy ez azonos az 1607-ben és még korábban, 1531-ben megjelent „lángos csillaggal”. Eszmefuttatását azzal zárta, hogy 1758 karácsonyán újra megjelenik, tekintve, hogy keringési ideje 76 év. Az üstökösökről szóló összefoglaló munkája 1705-ben jelent meg Synopsis Astronomia Cometicae címen, amelyben önironikusan megjegyezte, az általa leírt, folytonosan visszatérő égi vándort már aligha láthatja, hiszen akkor százkét évesnek kellene kennie. Ezért a jövő csillagászaitól csak annyit kért, emlékezzenek arra az angolra, aki ezt megjósolta, ha meglátják feltűnni az égbolton. Nem csak eleget tettek kívánságának, de róla nevezték el ezt az üstököst. Érdemes megjegyezni, hogy a közelmúltban, 1986-ban volt legutoljára látható, legközelebbi látogatása 2061-ben várható. Halley könyvének megjelenése után szabályos üstökösvadászat lett úrrá szerte a világon. Hivatásos csillagászok és amatőrök versengtek egymással a felfedezésükben. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben meglehetősen gyakorta látható üstökös: átlagban háromévente jelenik meg egy. Csakhogy fényük eltörpül a legismertebb mellett. Mondani sem kell, hogy a versengés 1758-ban érte el a csúcspontját. Charles Messier, a kor jeles csillagásza előre kiszámította a Halley üstökös pályáját, kerek tizennyolc hónapon keresztül minden éjszaka az eget kémlelte, hogy elsőként tudjon beszámolni róla. 1759 januárjában fel is tűnt távcsöve látómezejében. De mekkora volt a csalódása, amikor értesült arról, hogy egy vidéki parasztember három héttel korábban megtalálta, sőt erről beszámolót is írt a francia akadémiának! Pontosan akkor pillantotta meg, amikorra Halley előre jelezte: 1758 karácsonyán!

Mint a kor oly sok tudósa, Halley is polihisztor volt. Emiatt aligha csodálható, hogy 1690-ben feltalálta a búvárharangot, majd három évvel később a nyugdíjrendszerről írt tudományos értekezést. Az ő nevéhez fűződnek az első nyugdíjtáblázatok, amelyek a biztosítottak várható élettartamából határozzák meg a befizetések összegét. Elmondható, hogy Halley helyezte tudományos alapokra a nyugdíjbiztosítást.

1698-ban felcsapott hajóskapitánynak. Nem kalandvágyból, hanem kutatásait ki kívánta terjeszteni a földmágnesség kérdéseire. A Paramore hajón végzett méréseit 1701-ben publikálta General Chart of the Variation of the Compass című művében, amelyben bevezette az un. Halley-vonalak, vagyis a mágneses izogonikus görbék fogalmát. Közben 1710-től az oxfordi egyetem tanára. Széleskörű tevékenységét tiszteletbeli jogi doktorátussal ismerték el. Régi csillagászati megfigyeléseket tanulmányozva Halleynek sikerült meghatározni az egyes csillagok saját mozgását.

Napjainkban hatvannégy évesen az ember csendes nyugdíjas éveit éli. Halleyt más fából faragták: ebben a hajlott korban elvállalta a híres greenwichi csillagvizsgáló igazgatását, amely az ő vezetésével jutott el a világhírnévig. Huszonkét évig, egészen 1742. január 14-én bekövetkezett haláláig volt a csillagda vezetője. A londoni Szent Margit-székesegyházban helyezték örök nyugalomra. Edmund Halley tudományos jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy az üstökösön kívül krátert neveztek el róla a Holdon és a Marson, valamint tudományos kutatóbázist az Antarktiszon.