Északon barangolt a máraisok Vegyes Kara

Alig haladtunk néhány kilométert, el sem hagytuk még Kassa határát, mikor az első pihenőt beiktattuk. Nem terveztük, sőt nem is örültünk neki, de legalább egy életre megtanultuk, hogy mi is az a légrugó, hogy a busznak bizony fontos alkatrésze, és ha kidurran, akkor senki nem megy sehová. Azzal a meggyőződéssel folytattuk utunkat – persze a javítási munkálatok végeztével –, hogy ha ez az ára a sikeres szereplésnek, akkor íme, befizettük.

Az első állomás Hamburg volt. Na mit érdemes megnézni Hamburgban egy csapat gyerekkel? Bingó: a Miniatűr Múzeumot. Egy csapásra Velencében találtuk magunkat, de bejártuk szinte az egész világot. Aki még nem látta, ne hagyja ki! Felejthetetlen élmény. Megnéztük persze a csoda szép városházát, a Szent Miklós-templom máig romokban álló maradványait, ahogy az egész Speicherstadt negyedet. De kórus lennénk, így az Elbai Filharmóniát sem hagyhattuk ki. Csoda szép épületek, építészet, látványvilág, fantasztikus élmények, s csupán az utunk második napján jártunk. Ha a kedves olvasó azt hinné, hogy kész, vége, innentől már csak a kőkemény verseny, akkor téved. A Dániát Svédországgal összekötő hídon szájtátva keltünk át, s több száz kilométeren át csodálhattuk a svéd vidék – a felvidéki tájképhez szokott szemnek – kissé egysíkú jellegét. Ráadásul esett. Végig és megállíthatatlanul. De a linköpingi szállásunk tetszetős volt, a tanárok szobájában – kalákában – készített vacsora pedig laktató.

Norrköpingben zajlott a verseny. Már a megnyitón is tátva maradt a szánk, mikor bevonult a rengeteg zászlóvivő. Több mint 20 ország vett részt az 5. Európai Kórusjátékok és Nemzetek Nagydíján. Valójában felnőttekkel versenyeztünk. Svájci és belga kórusokkal, akik válogatott tagokból álltak, az iskolai kórus fogalma szinte ismeretlen. A norrköpingi nagydíjon a Vegyes Kar versenyzett, míg a Leánykar az úgynevezett Friendship koncerten mutatkozott be, francia, olasz és svájci kórusok mellett. Természetes, hogy nagy tapssal díjazták egymást az itt fellépő kórusok, de mi elmondhatjuk, hogy az utolsó dalunkat – melyben a lányokhoz a fiúk is csatlakoztak – együtt énekelte velünk a közönség, majd mindenki állva tapsolt. S ez bizony addig egyetlenegyszer sem fordult elő. Mondhatni üde színfolt voltunk a magunk kodályosan kifinomult, az énekhangot előtérbe helyező, klasszikus kórusénekünkkel, a musicalszínházakat meghazudtoló, színészi játékot produkáló kórusok mellett. Hja kérem, ez a divat! A világ kórusfesztiváljai ma ezt várják a versenyzőktől. Gondosan koreografált színpadi játékot.

Ehhez képest mi minimális látványelemmel, kis néptánccal, humorral, de gondos hangképzéssel, igazi kórusmuzsikával hoztunk el végül egy ezüstöt. A legfontosabb viszont, hogy a színpadon olyan csoda született, amit gyakorlott kórusénekesek is csak ritkán élhetnek át. Olyan összhang uralkodott a karnagyok és köztünk, éneklők között, hogy attól minden idegszálunk megfeszült, és a test összes sejtjét elöntötte az eufória. Ezért csináljuk, ezekért a ritka, értékes pillanatokért, melyekben megszületik a csoda! Valószínűleg ezt a Ferencei Andrea és Kekeňák Szilvia kórusvezetők segítségével létrehozott kis színpadi csodát jutalmazták ezüstéremmel. Az aranyat a lucerni férfikórus nyerte, míg a kategória nagydíját a belgák.

Hazafelé még várt bennünket a jutalom. Koppenhága és Európa legöregebb vidámparkja, a Tivoli. Persze a Kis hableányt is láttuk, a Rosenborg-kastélyt is, és természetesen a Nyhavn negyed sem maradhatott ki, sőt a Dizájnmúzeum is remek volt. Ez a város egyszerűen gyönyörű. De 45 gyerek Felvidékről, egy jól sikerült verseny után a Tivoliban? El tudják ezt képzelni, kérem? Még az eső sem tudta lemosni a mosolyt az arcunkról.

Ha össze szeretnénk foglalni, akkor fárasztó, megterhelő, de varázslatosan szép tíz nap volt, tele kultúrával, élménnyel, tapasztalattal, örömmel. Aki nem hiszi, járjon utána!

Sirilo Eszter