Visszaeső térségben élünk

Az utóbbi időben ritkán szólalsz meg nyilvánosan is. Ennek köze van az ország közállapotaihoz?

Nyugdíjas vagyok, visszavonultam. De ez még nem lenne korlátozó tényező. Azzal kínlódom, hogy nincsenek releváns fogalmaim a bennünk és körülöttünk történő dolgok pontos megnevezéséhez. Ha géphez ülök, gyorsan észreveszem, hogy amit leírtam, mennyire általános és lapos.

Miképpen látod: Szlovákiában a közpolitika és a közvélemény tisztában van az általános demokratikus normákkal?

Nincsen. A demokrácia alapfeltétele a világnézetileg semleges állam, ami kizárólag liberális demokráciában működőképes. Közép-Európa társadalmai 1989-ig többször megtapasztalhatták, mit jelent egyetlen ideológia diktátumában élni, mégsem azonosultak az ilyen állam jelentőségével. Nem ivódott beléjük, hogy éberen kell védelmezni az állam világnézeti semlegességének fundamentumát: a liberális demokráciát, s előfeltételét, a szekularizációt. Közép-Európa társadalmai épp azzal teremtettek táptalajt a politika szellemi elzüllésének, hogy kétségbe vonták a világnézetileg semleges állam nélkülözhetetlenségét. Emiatt hódíthat bennük az autokrácia szellemét feltámasztó illiberalizmus is. Az elitizáló középszer ezért tekinthet a jogállamra úgy, mint az európai integráció járulékos követelményére. A kialakult helyzet a hatalom és a jólét körein kívülre kerültek jelentős hányadát újból arra idomítja, hogy érvényesülésükhöz csak az alkalmazkodáson át vezethet út. Sokan teljesen rezignáltak, és azt kérdezik, kinek jó az ilyen demokrácia?

Min múlik hát, hogy polgárként bízunk-e a politikában?

Az állampolgári joghoz nem adnak polgári öntudatot. Viszont ez a jog lehetőség ahhoz, hogy éthosszal töltsük meg saját személyiségünk autonómiájának elvét. Ha képtelenek leszünk megújítani az emberélet – és nemcsak a fehér, nem csak a keresztény, nem csak az én nyelvemet beszélő ember – egyszeriségének és méltóságának univerzális eszményét, akkor sokakban marad a reménytelenség. Amíg nem ismerjük fel a világnézetileg semleges állam elvének és önmagunk érvényesülésének összefüggéseit, addig manipulálhatóak vagyunk.

Szerinted a nemzetállam és az öntudatos polgár eszménye kizárják egymást?

Feltételezik egymást. Manapság sokan rettegnek attól, hogy a nacionalizmus tönkreteszi Európát. Nem oktalanul, a nacionalizmusnak két világháború van már a számláján. Jómagam, ha a nemzetre gondolok, leginkább azt a küzdelmét becsülöm, amelyben a vérségi és a familiáris kötelékeket képes volt alárendelni annak a magasabb szolidaritási elvnek, amelyet a nemzetállam létrejötte hozott magával. Nemrég olvastam, hogy a reformációt követően ez egy elkerülhetetlen integrációs folyamat volt, amely – noha az ellenzői ettől rettegtek – nem tépte szét a családi kötelékeket. Ellenkezőleg, elképesztően megerősítette a Nyugatot. Az európai integráció közép-európai ellenzői ugyanígy rettegik, hogy az unió felőrli a nemzeti kötelékeket, a nemzetállamot. Egyik korszak rettegését sem nevezném anakronisztikusnak. Félelmünk feloldását elősegíthetné a magunktól megrögzötten távol tartott európai történelmi emlékezet. Az tisztán látja, hogy a nemzetállamok létrejötte ugyanolyan integrációs hajtóerő volt, mint napjainkban az uniós építkezés.

Mintha két közmegegyezést teremtett volna a helyzet: az egyik a nemzeti identitást alacsonyabb szintűnek tartja az európainál, a másik épp fordítva.

Én is érzékelem ezt, de mindkettő szellemi vakságra vall. Vagy nem akarják látni, vagy nem is látják, hogy a hidegháborút fölváltó egypólusú világban egyedül az egységesült európai erő jelentheti Európa világhatalmi státuszának megtartását, s hogy ez semmi mással, csak a nemzeti és a nemzetállami kötelékek fenntartásával, innovációs képességének megőrzésével érhető el. A nemzeti és az európai identitás épp emiatt azonos értékű és erejű. Szimbiózisuk tudja csak meghaladni a kizárólagosan nemzeti szintű szolidaritást.

Nem annak adósságát cipeljük, hogy hiányzik a szélesebb körű közösségi párbeszéd? Az önvizsgálat arról, hogy mit gondolunk önmagunkról, a társadalom valós alapértékeiről?

A közép-európai országokban az alapértékekről is többnyire az ideológiai propaganda határozza meg a diskurzust. Lényeget taglaló viták nem folynak. Egyházaik is csak mímelik a hitvitákat. Ezért aztán a nemzetállamok európai együttműködéséről sem tudhatnak realistaként beszélni. Ehhez olyan oktatás kellene, amely a nemzetállami szolidaritásra és az övénél tágabb praxist követelő európai szolidaritásra mint egymást szükséglő létfelfogásra tekint. A család és a nemzet egységére pedig úgy tekint, mint a nemzetállam és Európa szimbiózisának előképére. Ideje lenne magunkévá tenni, amit a nyugati kereszténység és a nyugati szekuláris kultúra a zsigereiben hordoz. Tételesen azt, hogy a politikai nemzet eszménye mindenkor semlegesen viszonyul az állampolgárok ideológiai, vallási, nyelvi, faji, nemi, szociális, műveltségi különbözőségéhez.

Másként, például pozitív diszkriminációval nem garantálhatná e különbözőségek törvény előtti egyenjogúságát és esélyegyenlőségét?

Elkerülhetetlen, hogy a pozitív diszkrimináció ne sejtessen másodrangúságot. A liberális állam tagadja állampolgárainak kategorizálását, tagadja a kirekesztés és a kiválasztottság erkölcsi jogosultságát. Az illiberális állam viszont épp a kiválasztottak és a kirekesztettek drámáját játssza. Ma már csak a vak nem látja, hogy az etnikai nemzet közép-európai gyakorlata mitizálja magát és a hatalmát, és kimondva vagy kimondatlanul, ellenségének tartja a világnézetileg semleges államot. Személyes vereségnek tartom, hogy Közép-Európában újból trendi a gyűlölködő nacionalizmus. A fertőzés legsúlyosabb következménye épp a jogállam lekicsinylése.

Talán azt is oktatni kellene, hogy mi alapján válogassunk a mindenhonnan támadó információáradatból.

A realista hírek követésének morális parancsa, amely felelősségtudatra is nevel, elsősorban a családnak jelent kihívást, hiszen az oktatásban ez még nincs jelen. Aki enged a manipulációnak, az általában a felelősség elől menekül, csakhogy felelősségvállalás nélkül nem létezik öntudatos társadalom. Sem polgár. Napjaink manipulált társadalmait a fogyasztás fétise vagy a túlélés kényszere, nem a lelkiismeret parancsa szabályozza. A jogállam önmaga létét kérdőjelezi meg azzal, hogy tolerálja a média és a szociális háló anonimitását. A vélemény kötelező nevesítésének hiánya a felelősségvállalás éthoszát, a véleménynyilvánítás szabadságának ilyen foka pedig a szabad társadalmak hitelességét kezdte ki.

Mi a véleményed a hatalmi szféra visszaéléseire rámutató névtelenségről?

Platónból kiindulva ezt a névtelenséget tolerálnám, mivel az államhatalomnak általában módjában áll kitalálni a nevesített bejelentés megtorlását. Égető feladat lenne újraéleszteni a politikai realizmus hitelességét. Nem kevésbé a humánus, szolidáris emberi viselkedés erkölcsét. És illene magunkkal kezdeni. Mert ha nemzetgyalázó, fajgyűlölő, szexista, kirekesztő vicc hallatán akár kacagunk, akár hallgatunk, nem lesz erkölcsi jogunk háborogni, ha az államhatalom vagy bárki más részéről minket érnek majd támadások. Emberségünk ott kezdődik, ahol konkrét cselekvésre kötelez. Például arra, hogy az embertelenség hangját emberi hanggal tesszük helyre.

Három évtizeddel 1989 és fél évszázaddal 1968 után miért nem tudja a többség, hogy mit jelent a demokrácia meg a jogállamiság? Vagy tudja, „csak” nem áll ki mellette kellő eréllyel és hangerővel?

Azt tanulta meg, ha megtanulta, ami a saját érdekeit szolgálja. Ez is haladás. Innen csak egy lépés lenne, hogy a másik érdekeit respektálja, s még egy, hogy az illető világnézetét is elfogadja. Nehéz lépések ezek, mert az európai tradíciónak – ami végső soron mi lennénk – nemcsak a humanizmus, hanem a barbarizmus is szerves eleme. Vér, gyűlölködés, erőszak, önkényuralom. Pedig a vérségi kapcsolat mítoszára épp a modernitás nyugati típusú nemzetállama mondott nemet.

Nagy ugrás, de megkérdezem: 1989 tudatosan volt véráldozat nélküli forradalom?

Erre Václav Havel is büszke volt. 1968 is vértelen akart lenni, de az orosz despotizmus – európaiul: barbarizmus – szomjazta a vért. Nyugaton a modernitás innovációjában bíztak a hatvannyolcasok, a vasfüggönyön innen, te is, én is, akkori huszonévesek, a szocializmus megreformálhatóságában. Csak hát egy világnézetileg nem semleges, hanem a kommunizmus ideológiájának elkötelezett állam, a Szovjetunió nemet mondott. Akkor azt hittük, örökre megtanultuk, hogy ahol az állam egy ideológiát, egy vallást helyez alkotmányos fölénybe, ott világnézeti diktatúra – európaiul: önkényuralom – van. 1989 már egy világnézetileg semleges államot akart, pluralizmust, ami kifogásolhatóan bár, de megvalósult. Kooptáltuk hozzá a nyugati modernitás kivajúdta jogállamot, de mindmáig nem szereztük meg azt a képességet, amellyel befogadnánk, elsajátítanánk, magunkévá tennénk, integrálnánk őt kulturális és politikai tradíciónkba. Talán felismertük, hogy ez milyen típusú személyes felelősségvállalást követelne tőlünk, s úgy döntöttünk, ebből mégsem kérünk. Ebből a szempontból visszaeső térségben élünk. Nem véletlenül lett újból elfogadottá az opportunista beilleszkedés. A magánéletbe menekülés kényelmét egyre többen helyezik a nyilvános felelősségvállalás elé. Ami, egyébiránt, a jólétnek is jele. Csak hát ott nincs demokrácia, ott nem működik a jogállam, ott önmagát veszélyezteti a magát szabadnak vélelmező polgár, ahol kerüli a nyilvános cselekvést. Nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy emberiességünknek ne csak a magánéleti és a munkahelyi, hanem a közéleti éthoszát is képesek legyünk spontánul és derűvel működtetni. Félreértés ne essék: noha most épp vereségre állok, úgy látom, a szolidaritás eszméje – ami, ismétlem, a túlélés erkölcsi parancsából a nemzetállamot és az uniót is életre vajúdta – semmit sem vesztett szükségszerűségéből. S remélem, a szlovákiai magyarok között sem.

(Az interjú befejező részét, amelyben a szlovákiai magyar közösség gondjairól és feladatairól esik majd szó, lapunk jövő pénteki, szeptember 14-ei számában közöljük.)