Zúg-e még Boreas?

Az Ókor című, az antik és más ókori kultúrákkal foglalkozó folyóirat első száma még 2002-ben jelent meg, s azóta is a magyar kultúra egyik legeredetibb színfoltjának számít. Mi tartja életben, mi teszi képessé a folytonos megújulásra, és kiknek is szól ez a folyóirat?

Folyóiratunk alapvető célkitűzése, hogy a nem szakmai közönséggel megismertesse az ókortudomány legkülönfélébb eredményeit, szakmai színvonalon, ugyanakkor lehetőleg olvasmányos, de mindenképp közérthető módon. Ez a célkitűzés az elmúlt évtizedben nem változott, miközben természetesen voltak hangsúlyeltolódások. Ezek elsősorban abból fakadnak, hogy lapunkat a szakma egyre inkább a magáénak tekinti – beszédes bizonyítéka ennek, hogy a Magyar Ókortudományi Társaság legrangosabb díját, a Marót Károly-díjat 2011-ben kivételesen nem „természetes személy”, hanem éppen az Ókor folyóirat nyerte el. Ebből pedig az következik, hogy részben mégiscsak szakmai fórummá váltunk. De ideális esetben ez nem mond ellent az ismeretterjesztés követelményének: hiszen amikor pl. egy klasszika-filológus azzal az igénnyel ír – és az Ókorba írván ezzel az igénnyel kell írnia –, hogy gondolatmenete például egy egyiptológus számára is érdekes és követhető legyen, akkor voltaképp a tudományos ismeretterjesztés igényét érvényesíti. Ezen a ponton a szaktudományos és az ismeretterjesztő beszédmód közötti határok elmodósnak. A szerkesztőség feladata, hogy folyamatosan érvényesítse az olvasó szempontját. Márpedig mi a laikus olvasót igyekszünk szem előtt tartani. Ha úgy tűnik, hogy „folyamatosan megújulunk”, az alighanem az itt jelzett folyamatból következik – reméljük, nem az olvasóink kárára.

„...a bikaviador, mielőtt ledöfné a bikát, fél lábbal hátralép, hogy megtámassza magát. Így léptek hátra a görögök, a mitológiában támasztékot szerezve, így léphet mindenki hátra a hagyományba mint támasztékra” – nyilatkozta Ritoók Zsigmond Ortega y Gasset nyomán a hagyományhoz való személyes viszonyáról. Milyen az Ókor viszonya a hagyományhoz?

Nehéz kérdés, hisz hagyomány természetesen ezerféle van. Úgy látom, nekünk többek közt ahhoz a hagyományhoz érdemes kapcsolódnunk, amely a két világháború közti évekre nyúlik vissza. Ekkoriban – mint ezt a kérdésben is megidézett Ritoók Zsigmond vagy éppen Szilágyi János György már oly sokszor megírták – a magyar ókortudománynak volt egy olyan „kegyelmi időszaka”, elsősorban Kerényi Károlynak köszönhetően, hogy képes volt egyszerre a nemzetközi tudományos színtéren a legkiválóbb eredményeket felmutatni, és ugyanakkor erőteljes impulzusokat adni a magyarországi – de talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy közép-európai – szellemi életnek. Mindeközben pedig újraértelmezte az egységes ókortudomány fogalmát. Ez például egy olyan hagyomány, amelyre szívesen támaszkodunk.

Milyen hívó- és varázsszavai vannak a mai ókortudománynak, amelyekkel elcsábíthatók a szakmaiak mellett a „gyanútlan” olvasók is?

A kérdésben mintha az a feltételezés rejlenék, amelyet tudatosan vagy öntudatlanul szinte minden ókorkutató képvisel, sokszor minket is beleértve: hogy a mai közönséget nem igazán érdekli az ókor, és nekünk kell érdekessé tenni a számára. Azt hiszem, a helyzet inkább fordítva áll. Tapasztalataink szerint – köszönhetően a legkülönfélébb ókor-népszerűsítő könyveknek, filmeknek, sorozatoknak, műsoroknak, kiállításoknak stb. – nagyon sokakat érdekelnek az ókori kultúrák, amelyek éppoly csábítóak, amikor „idegennek” mutatkoznak, mint amikor „ismerősnek” tűnnek. Saját magunkat kell inkább olykor arra a követelményre figyelmeztetnünk, hogy az általunk előállított, szakmailag megalapozott ókor-képek lehetőleg megfeleljenek annak a várakozásnak, hogy az ókor: érdekes. A varázsszavak? Azt hiszem, leginkább a tapasztalat megsokszorozása környékén keresendők. Az ókori kultúra – mint minden kultúra – többféle érzékszerven át, többféle befogadási szituációban megtapasztalható. Nemcsak „olvasható” műveltséganyag, hanem „látható” képzőművészet, „tapintható” régészet, „hallható” zene, „nézhető” színház és így tovább. De maga az olvasás is elsősorban hangos olvasást jelentett az antikvitásban… Persze mindennek bemutatásához leginkább multimédiás eszközök kellenének. Bár annak feltérképezése, ahogy például az Augustus-korban költészet, zene és képzőművészet összefonódik, azért egy folyóirat behatárolta térben is lehetséges. Legutóbbi számunkban, mely a Horatius és Róma címet viseli (2011/1.), épp erre törekedtünk.

Hogyan viszonyul az Ókor az Antik Tanulmányok „akadémizmusához”? Létezik-e valamiféle paradigmaváltás a magyar ókortudományban?

A két folyóiratnak más a funkciója. Az Antik Tanulmányok valóban akadémiai folyóirat, melynek tisztán szakmai közlemények publikálása a célja. De úgy, hogy ott klasszika-filológus a klasszika-filológusnak ír, hettitológus a hettitológusnak, és ez így van rendjén. Az Ókor is közöl persze szaktudományos írásokat, de az minimális elvárás a szerzők irányában, hogy ne csak a saját legszűkebb területükön dolgozókra gondoljanak, amikor cikküket írják. Paradigmaváltás? Nyilván van, nem is egy. Például látványos az utóbbi időben az irodalomtudományos megközelítés felerősödése a klasszika-filológiában. Vagy a magyar ókortudomány régebben intenzív vallástörténeti érdeklődésének (Kerényi, Marót, Trencsényi, Hahn, Borzsák, Bollók stb.) manapság tapasztalható újjáéledése. De az efféle változások, azt hiszem, nem közvetlenül érinti a folyóiratunk státusát (a tartalmát persze annál inkább). Ugyanakkor bizonyos tendenciák – például a tudománytörténeti kérdezésmód megjelenése vagy éppen az antik művészet és irodalom kutatásának összefonódása – reményeink szerint folyamatosan éreztetik hatásukat, és az Ókor kulturális pozícióját is befolyásolják. A Nemzet és antikvitás (2006/1.) és a Reneszánsz és antikvitás (2008/ 4.) című tematikus számaink pedig azt jelzik – és ezt is fontosnak tartom, ha már paradigmákról beszélünk –, hogy milyen sokat tanulhat az ókortudomány más szakmák művelőitől, amikor a különféle „antikvitások” későbbi korokban betöltött konstitutív szerepéről esik szó.

Milyen tematikus összeállítások erővonalai rajzolódnak ki a jövőre nézve?

Alapvetően kétféle tematikus összeállítás lehetséges. Van az a típus, amelyik egy-egy tárgyterület vagy tudományterület alapján gyűjt írásokat. Ilyen volt az Ókori Kelet (2006/3–4.), a Görög költészet (2007/1–2.), az Egyiptom (2008/1–2.), vagy legutóbb az Irodalmi nyilvánosság az antikvitásban (2010/3.) című összeállítás. Ezek értelemszerűen egy fokkal szaktudományosabb jellegűek, mint a másik típushoz tartozók, amelyek egy-egy általános jelenséget – Utazás (2004/1.), Lakoma (2005/3.), Alvilágképek (2009/ 3–4.) – kívánnak az ókori civilizációk felől megragadni, nem feltétlenül a legújabb eredmények bemutatása, hanem inkább az ismertetés és kedvcsinálás szándékával. A most következő tematikus összeállítás, mely az idei év végén fog megjelenni, talán a két említett típus határán helyezkedik el: a Kelet és Nyugat közti kulturális interakciókat vizsgálja majd, természetesen az ókor időbeli határain belül. A további terveink egyelőre hadd maradjanak a meglepetés jótékony homályában.

A kortárs magyar irodalomban kifejezetten erős az antikizáló vonal: nem gondolja-e az Ókor szerkesztősége, hogy egyes hasonszőrű amerikai vagy angol folyóiratok mintájára primer irodalmat is közölnie kellene?

Az említett, Kerényi-féle hagyományhoz éppen ezen a vonalon lehetne leginkább kapcsolódni. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének – egyik legfontosabb szakmai partnerünknek – százéves fennállását ünneplő számunkban közöltük is kiváló költők a múzeumot ünneplő, az antik formákkal és témákkal virtuóz módon játszó költeményeit. Abban ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy érdemes lenne „elszívnunk” az irodalmi és kulturális folyóiratoktól a magyar költészet örvendetesen eleven antikizáló termését. Hiszen ezek a versek szerencsére szimultán módon játszanak egyszerre többféle költői hagyománnyal – miért kellene őket bezárni valamiféle ókori kalodába? Többet érünk, ha rávesszük ugyanezeket a költőket műfordítások készítésére, mint egy nálunk megjelent recenzió szerzője már egyszer javasolta is. Sok tennivaló van még ezen a téren, bár sok az örömteli fejlemény. Éppen a Horatius-szám bevezetésében említjük meg, milyen friss hangon szólal meg Horatius a legújabb fordításoknak köszönhetően, amelyeket az Európa Diákkönyvtár 2006-os, Várady Szabolcs szerkesztette kötetében talál meg az olvasó. A friss fordítások készítői ugyanakkor költők és ókorkutatók is (elsősorban Imre Flórára és Kőrizs Imrére gondolok), akiknek költői szemléletű Horatius-elemzései az említett Ókor-számban olvashatók. Így találkozik össze mindaz, aminek érdemes összetalálkoznia.
Csehy Zoltán