Zoltán Gábor: Bárka

– Persze, jöhetsz – mondod, és hozzáteszed –, de ezt még meg kell beszélnem, tudod, a…

Ilyen döntésre nem lehetsz felkészülve. Egy évvel, egy hónappal, de még egy órával korábban sem jutna eszedbe, hogy azt kéri tőled egy barátod vagy ismerősöd, valamelyik rokonod, hogy fogadd be. Ráadásul meghatározatlan időre.

2020 márciusában, alighogy tudomásul vetted, hogy Kínában újfajta influenza terjed, és amiatt egy nagyvárost meg egy egész tartományt lezártak, máris kiderül, hogy a fertőzés átjutott Európába, de nem ám valamelyik távoli csücskébe, hanem egyből egész közel, Olaszország legfejlettebb, északi részébe. Akkor már tudhatod, hogy nem fog megállni, előbb vagy utóbb ideér. Nehezedre esik felfogni, hogy ott is rohamosan nő a fertőzöttek száma, és sok közülük a súlyos eset. Jönnek a számok a halottakról. Hozzájuk a képek és a videók a szenvedés, a pusztulás dokumentációjaként. Hallod az ellentmondásos magyarázatokat, a hasonlóan magabiztos, de teljesen ellentmondó kinyilatkoztatásokkal. A jóslatokat, amelyeket az ellenjóslatoknál előbb cáfolnak meg a hírek. A döntéseket országhatárok lezárásáról, iskolák és munkahelyek működésének leállításáról, mindenféle korlátozásról. Kényszerintézkedésekről.

Miközben a házastársaddal egyezkedtek róla, hogy vesztek-e maszkot, hol és mennyiért, illetve gumikesztyűt, és hozzákezdtek-e az élelmiszer-felhalmozáshoz, ahogy mások már egy hete csinálják – mások, a felhalmozó típusúak, akik miatt hiánycikk lett a liszt, a vécépapír, a kézfertőtlenítő –, és mivel arra juttok, hogy igen, most már be kell szerezni bizonyos dolgokat, mert akármi előfordulhat, szól a telefon, és megkérdezi a volt évfolyamtárs barátnő, hogy odaköltözhet-e.

Egyedül él. Kamaszkorától sok kapcsolata volt, jól magába tudott bolondítani embereket, és ő is bolond módra rajongott emberekért, de soha nem azokért, akik őérte bolondultak. És most ott van egyedül, negyvenéves és még mindig annyira szép, hogy húszéves fiúk lihegnek utána, de nincs, akivel megbeszélje, hány kiló lisztet kéne vásárolni, és hány köteg vécépapírt, és vegyenek-e maszkot meg gumikesztyűt. Ha nem lesznek nyitva a bárok, nem lesz esténként hova mennie, és ha bezárulnak a lakások, nem lesz, ahová csatlakozhat sorozatot nézni. Arra gondolt, hogy nálatok van az a kisszoba, aludt már ott buli után, és hogy megosztoznátok a költségeken, a rezsibe is beszállna.

A házastársad azt mondja, hogy tulajdonképpen jöhetne, de pont félórával ezelőtt az ő gimnazista gyereke is jelezte, hogy ha lehet, örömmel húzódna oda hozzátok. Gyereke az előző házasságából. Külföldön tanul, és egyre valószínűbb, hogy becsukják azt a gimnáziumot is, lezárják azt a határt is. Jóban vagytok a gyerekkel, de azért ki tudja…

Hány hétig fog ez tartani? Vagy hány hónapig? Most már ki merné megsaccolni?

A házastársad gyerekétől nem lehet megtagadni, hogy jöjjön. Viszont azt se lehet tudni, hogy máris nem fertőződött-e meg. Ott sokkal jobban elterjedt a betegség. Két hétig tünetmentes lehet az ember, mielőtt kitör rajta a betegség, sőt, állítólag olyan is van, hogy miközben ő maga nem produkál tüneteket, vígan fertőz.

A házastársadnak nem tilthatod meg, hogy befogadja a gyerekét. Ő pedig nem kényszeríthet rá, hogy beláthatatlan ideig a gyerekével összezárva élj.

Akkor választani kell, hogy kit fogadtok be. A barátot vagy a rokont.

A gyerek mehet a másik szülőhöz is, a barát nem mehet sehová, igaz, lakása van, kényelmes, biztonságos.

Míg ezt latolgatjátok, szól a telefon, és egy másik barát érdeklődik. Ő nem azt kérdezi, jöhet-e, hanem hogy ti hogyan intézitek a dolgot. Ám a hangja olyan bizonytalan, hogy aggodalomra ad okot: mi lesz vele egyedül? Úgy látszik, neki annyi ereje sincs, hogy megkérdezze, befogadnátok-e, vagyis ő a legrászorultabb. Igen ám, de mi lenne, ha őt hívnátok meg magatokhoz, és elutasítanátok a gyereket meg az évfolyamtársat?!

De akárki jönne, hogyan tudnátok megoldani? Nyilván mindenkinek dolgozni kell majd otthonról, ami állandó internetkapcsolatot jelent, a gimnazistának tanulni, távoktatással – hogy férnétek el?

Persze, jól is elsülhetne. Boccaccio ilyesféle helyzettel indít a Dekameronban. Jókat lehetne beszélgetni, zenét hallgatni együtt, filmeket nézni vagy mesélni. Azért mégsem ugyanolyan helyzet, mert abban a történetben csupa fiatal volt, ti meg már nem vagytok annyira fiatalok, és nincs vidéki ház, csak egy nem túl nagyméretű belvárosi lakás. Tényleg, mi lett a tizenegyedik fiatallal, akit a többiek nem vittek magukkal? Írt erről valamit Boccaccio? Nyomorultul belepusztult a pestisbe, vagy csak lemaradt egy csomó jó történetről? És eszébe jutott-e a többieknek, hogy mégis befogadhatták volna? Ha túlélte a járványt, és találkozott a tízekkel, hogy néztek egymásra azután? Meglehet, nem is néztek egymásra többet, ha találkoztak az utcán, az egyikük mindig átment a túloldalra, hogy köszönni se kelljen.

Igaz, meglehet, tényleg csak hét lány tartozott a körbe, és nekik csak három megbízható férfi ismerősük akadt, lehet, hogy nem volt tizenegyedik fiatal, és egyébként is, az mese, ez meg itt a valóság. Ebben a valóságban továbbra is igaz, hogy ha bárkit odavesztek magatokhoz, annak híre fájdalmas a többieknek. „Azt befogadták, engem meg nem, engem, aki…”

Az, akit befogadtatok, hálás lesz, de nem biztos, hogy sokáig. Hiszen az összezártság árthat a kapcsolatoknak. Könnyű összeveszni a legkisebb ok miatt is.

Miközben azok, akiket nem vettek fel a bárkára, szívtelen, önző emberként gondolnak rátok, akit fölvettetek, az természetesnek tekinti ottlétét, sőt, ha netán kezd elege lenni belőletek, megbánja, hogy hozzátok kéredzkedett.

Tulajdonképpen lehet, hogy az a legjobb, ha senkit sem engedtek magatokhoz. És nemcsak magatoknak, hanem a többieknek is.

Ezt még nem tudják, de lassan ők is mind megértik.

Más kérdés, hogy innentől kezdve rettenetesen figyelni kell rájuk. Hosszan beszélgetni velük, ha felhívnak, és rendszeresen hívni őket, ha nem hívnak. Az, aki még kéretőzni is restellt, nehogy öngyilkos legyen.

Új értelmet nyer összetartozás, kötelék, kötelesség. Ilyen döntésre nem lehetsz felkészülve. Ugyanakkor lehetséges, hogy ha nem tudtál is, régóta készülsz egy ilyen helyzetre. Azért élsz azzal, akivel élsz, és nem mással.

Akivel most együtt sodródtok a tajtékos tengeren.