Zoltán Gábor: A tanár és az építész

Az építész az egyetem után egy nagy, állami tervezőirodába került. Minél több ház emelkedett ki a földből a rajzai nyomán, annál jobban idegenkedett az államszocializmus időszakának formavilágától. Nemcsak az épületektől, hanem a beléjük kerülő bútoroktól is. Utálattal és egyre ingerültebben nézte a gyárcsarnokokat és a panelházakat, a középületeket, amelyek, gondolta ő, ugyanúgy állhatnának egy másik országban, mert éppen arra valók, eltüntetni mindent, ami egyedi volt és különleges az adott helyen, elvenni a tájak lelkét, megfosztani az embereket a múltjuktól. Ő szembement ezzel a tendenciával, és az adott keretek között igyekezett kapcsolatot teremteni a hagyományokkal. Próbálkozásai figyelmet keltettek, neve kezdett ismertté válni a szakmán belül és kívül. Attól, hogy figyeltek rá, még elégedetlenebb lett az állami megrendelések által kiszabott keretekkel. Viszont a rendszer fokozatosan lazult, és lehetségessé vált, hogy az ügyvédekhez hasonlóan az építészek is munkaközösséget alapítsanak. Két kollégájával együtt kilépett a munkahelyéről, és létrehozták saját tervezőirodájukat. Persze nem számíthattak olyan nagy megrendelésekre, mint amiken addig dolgoztak. Magánszemélyek, akik elégedetlenek voltak az egyre leromlottabb városi környezettel, és kertes családi házba szerettek volna költözni a családjukkal, ugyanakkor pénznek sem voltak szűkében – ők voltak a potenciális megbízóik.

Találtak egy műtermet, nem messze a budai vártól, a Duna közvetlen közelében. Az építésznek fontos volt, hogy olyan helyen dolgozhat, amely kapcsolódik a természethez és a történelemhez.
A társai nem sokkal voltak fiatalabbak nála, de már évek óta a hatása alatt álltak. A vezetőjüknek tekintették. Ám ez nem azt jelentette, hogy rájuk hagyta volna az alantasabb munkákat; ellenkezőleg. Kivette a részét a műterem rendbehozatalával, berendezésével járó munkákból. Amikor már beköltöztek, és jöttek az első megbízatások, rendszerint ő érkezett leghamarabb. Kinyitotta az utcára nyíló kaput, mint egy régi mesterember. Bent elhúzta a függönyöket. De nem telepedett le az asztalához, hanem feltakarította a padlót. Aztán kiment, és a járdáról is leseperte a port, piszkot a műterem előtti szakaszon. Téli napokon a hótól tisztította meg a járdát. Azokban az időkben hidegebb telek jártak, és több hó esett.

A tanár egyszer megállt a feltakarított sáv mellett, és nézte az építészt. Egyenes tartású, jól öltözött férfi volt, fényes bőrcipőben. Idősebb az építésznél, de még a férfikor teljében. Mielőtt azt mondta volna, jó reggelt, köszönetet mondott a járda letakarításáért. Közel s távol mindenütt csak hó és latyak, az egyetlen megtisztított felületen álltak.

Mi mást mondhatott volna az építész, mint hogy amit csinál, az természetes, és hogy elfojthatatlan belső szükségletből fakad.

A tanár nem sietett tovább, noha percpontosan járt be a munkahelyére, és arról kezdett beszélni, hogy sajnálatos módon egyre kevesebb és kevesebb emberben dolgoznak már ilyen belső szükségletek, azért is néz ki úgy az ország, ahogy kinéz.

Régen, magyarázta az építész, ha volt valakinek egy városi bérháza, ügyelt rá, hogy a házmester vagy a viceházmester rendszeresen tisztítsa a ház előtti járdaszakaszt, naponta legalább, de ha kellett, gyakrabban. Az iparosok a műhelyük előtti részt gondozták. Ha volt inasuk, azzal söpörtették, nyáron föl is mosatták, a nyári melegben locsoltatták.

Ezért hívták a szakmai hierarchia legalján álló inast vizesnyolcasnak, tette hozzá a tanár: nyolcas alakban hintették a vizet a járdára.

Nem is szólva a falusi portákról, folytatta az építész. Mindegyik gazda ügyelt rá, hogy a portája előtt az út föl legyen söpörve.

A tanár sokáig az egyik legjobb fővárosi gimnáziumban dolgozott. Sokat követelt a diákjaitól, de lelkesíteni is tudta őket. Azok, akik jó jegyeket kaptak tőle, úgy érezhették, hogy általa be lettek fogadva egy rendbe, a magyar értelmiség rendjébe. A tanár választékos modora, enyhén régies szóhasználata, komoly és örökké fölényes tekintete érzékeltette, hogy értelmiséginek lenni nem kizárólag karrierkérdés, hanem hivatás. Távol állt tőle, hogy uszítson a fennálló rend ellen – saját státuszát és a diákok biztonságát egyaránt óvta –, ő a rendszer keretei között munkálkodott azon, hogy nemzedékről nemzedékre átörökítődjenek a nemzeti és az örök emberi értékek.

Az, hogy minden osztályában lettek diákok, akiknek kivívta tiszteletét, és akik felelősségteljes értelmiségiként mentek aztán egyetemre, nem maradt észrevétlen a proletárinternacionalista világrend őrei előtt sem. Odafigyeltek rá és a tanítványaira. Beszerveztek néhányat a legközvetlenebb kollégái és barátai közül, akik rendszeresen jelentettek róla.

De a tanár többéves megfigyelése során nem keletkezett olyan adat, ami drasztikus fellépést tett volna szükségessé. Másrészt hatása a felnövekvő nemzedékekre a rendszer szempontjából mindenképpen károsnak volt mondható. A hajdani diákjaiból lett fiatal értelmiségiek egy részéből szintén tanár lett, mások az egyetemeken maradtak, és ott kezdtek tanítani, fontos kutatóintézetekben kaptak állást. Kiderült, hogy számon tartották egymást akkor is, ha más-más évfolyamokban jártak abba a bizonyos gimnáziumba.

Az lett a megoldás, hogy ajánlottak neki egy új állást. Egy múzeum igazgatója lehetett. Olyan múzeumé, amelyet nem látogatnak tömegek, ám amelyben hatalmas a feldolgozásra váró anyag, ahol komoly kutatásra van lehetőség. Ő sohasem ment fejjel a falnak, ebben az esetben sem ragaszkodott a katedrájához. Elvállalta a megbízatást, és végezte a munkáját a legjobb tudása szerint.
A múzeum az építészek újonnan nyitott irodájának közvetlen közelében állt. A tanár látta, amint használatba veszik és rendbe teszik a lerobbant helyiséget. Látta a kifényesített ablakot, a csillogó kilincset és a makulátlan járdát.

A tanár mindenkit, akivel találkozott, felmért. Mire képes, mire lehet számítani vele kapcsolatban. Mert bár a realitások talaján maradva belőle sohasem válhatott politikus, egy kormány vezetője vagy pláne miniszterelnök, ő mindenkiben a nemzetért tenni tudó és akaró felelős embereket kereste. Ha egy diákjában ilyesféle potenciált látott, odafigyelt rá, és igyekezett felerősíteni benne a meglévő ambíciót. Látva az építészt, amint a járdát takarítja, azt mondta: ennek az embernek fontos szerepet adnék az ország építésében.

És aztán a tanárnak megadatott, hogy csakugyan miniszterelnök legyen. Ekkor történt, hogy felhívta az építészt, és felkérte egy munkára. Az építész először nem akarta vállalni. Olyan munkáról volt ugyanis szó, amit egyik pályatársa egy pályázat nyerteseként kapott meg. Igaz, hogy az elkészült terveket nem fogadta osztatlan lelkesedés, és hogy ő, az építész sem tartotta jónak őket, de az mégse lenne helyes, mondta, ha elvenné a kollégája munkáját.

Nem ő veszi el, mondta a tanár. Ha úgy tetszik, én veszem el, mint miniszterelnök, mert a nemzet érdeke azt diktálja, hogy elvegyem. Téged pedig, ugyancsak a nemzet érdekében, arra kérlek, hogy vállald el a munkát. Emlékeztette évekkel korábbi találkozásukra.

Akkor az építész igent mondott.