Zenei barangolás a Szigeten

Olyan feltörekvő, hazájukban már népszerű zenekarok léptek itt fel, amelyek pár év múlva meghatározó szereplői lehetnek a nagy európai fesztiváloknak. 
Ezt a színpadot évekig alig lehetett megtalálni, mert a Hajógyári-sziget eldugott részén, az olasz kemping mellett működött, így a szerény létszámú közönség is főleg sziesztázó olaszokból állt. Csak 2016-ban kapott méltó helyet a színpad, az A38 sátorral átellenben, úgyhogy a nagyszínpad elől elvonuló közönség is könnyen felfedezhette. És nagyon könnyen ott is ragadt. 
A program részben a fesztivál nemzetközi promótereinek ajánlatai alapján, részben a szigetesek kutatómunkájának köszönhetően áll össze. Érdekes, különleges produkciókat sikerült meghívni idén is. 

A kincsesbánya 

Érdekes volt látni a hazafias attitűd megnyilvánulásait; a Szlovákiát képviselő Celeste Buckingham koncertjén például szlovák zászlók is lengtek, méghozzá olyanok lengették őket, akik első blikkre nem tipikus Celeste-rajongók. Az énekesnőnek jót tett a King Shaolinnal való kollaboráció, régebbi számai is izgalmasabbak lettek a zenekarnak köszönhetően. Ráadásul épp akkor kezdett, amikor brit kolléganője, Florence Welch, a jó boszorkány befejezte a nagyszínpadon a tömeg hipnotizálását, amely elindult a négy égtáj felé. Az északkeletre haladók így szabályosan beleütköztek a szlovák csapatba, és szívesen fogadtak még egy frontasszonyt egy kisebb színpadon. 
Igazi csehszlovák moshpitet is láttam, és bizony büszkén integettem a Pipes and Pints nevű, dudával megspékelt cseh punk-rockzenekarnak, amikor feltették a kérdést, hogy „Kdo nám tady rozumí?”.
Amitől viszont teljesen paff lettem, az egy Woodstockot idéző (azaz most mindennél aktuálisabb) török rockzenekar egy női dobossal, aki énekel is. The Ringo Jets. Kérem, jegyezzék meg a nevüket, nézzenek utánuk a neten, nem járnak rosszul. „Az első isztambuli koncertünkön kiröhögtek minket”– mondta Lale Kardes, a zenekar dobosa és főnöknője. „Nálunk nincs kultúrája a rock and rollnak, ha pedig külföldre mentünk, ott a török motívumokat várták tőlünk. Egyszerűen nem tudták megemészteni, hogy mi blues alapú amerikai zenét játszunk, balalajka és hegedű nélkül”. A kilenc éve létező zenekar máig népszerűbb külföldön, mint saját hazájában, a Sziget közönsége pedig szabályosan megőrült a koncertjükön.

A nagyszínpad unalma

Mi tagadás, idén gyakran menekültem a nagyszínpad közeléből. Pedig például Post Malone koncertjére kifejezetten kíváncsi voltam. Fél óra után azonban olyan megkönnyebbüléssel hagytam ott a falunapi haknit idéző show-t, mint amikor a rendelő ajtaján megláttam a cetlit, hogy a fogorvosom szabadságon van. Nem is értem, hogy veszi valaki a bátorságot, hogy gépzenére ráénekelve, rá-rappelve nyomja le a koncertet, mint valami karaokebárban, és a legfontosabb történés az legyen, hogy szétveri az egyszer használt gitárját. A Post Malone-koncert legszebb része jóval a vége után jött, amikor beültem a mozisátorba a BÚÉK című magyar vígjátékra. Az egyik jelenetben az anyuka bemegy a tinilány szobájába megbeszélni a biztonságos szilveszteri bulizás alapelveit. A falon pedig ott díszeleg egy Post Malone-poszter. A nézőközönség felhördült, a poén célba ért. Nem tudom, hogy a sors kezét vagy a moziműsor összeállítóit illeti-e a dicséret ezért az élményért, de tulajdonképpen mindegy is. A film vége felé egy férfi azt mondja egy nőnek, rengeteg macera után, hogy egyébként boldog új évet kíván, bár ezzel már elkésett, hiszen fél órával elmúlt éjfél. Az órámra néztem, és pont 0.30-at mutatott...

A bulibáró

Igen, Kis Grófo is fellépett a Szigeten, de ennek a produkciónak nem voltam szemtanúja, ahogy az anno vicces, ma már inkább kínos retro-színpadot is elkerültem. Tizenöt-húsz éve még szegény Uhrin Benedek volt ott a legnagyobb sztár, többen csápoltak neki, mint Kordáéknak. És a fellépők közül senki sem akarta észrevenni, hogy a közönség rajta nevet, nem pedig vele bulizik. Idén olyanok mentek el hülyét csinálni magukból a Sláger FM színpadra, mint a Shygys, az Ámokfutók Kozsóval az élen, a Kozmix, Krisz Rudi vagy a Pa-dö-dő.
Az igazi bulibárót a nagyszínpadon volt szerencsénk látni utolsó nap, kedd délután 15.30-tól. Gyilkos időpont, főleg a Foo Fighters előtt hat órával, Frank Carter azonban olyan hangulatot csinált, hogy a fotókat nézve is felélénkül az ember. A Gallows és a Pure Love egykori frontembereként ismert brit énekes jelenlegi zenekara, a Rattlesnakes élén eléggé eltávolodott a hardcore punktól, élőben viszont még mindig olyan elképesztő energiákat tud felszabadítani, hogy már délután fél négykor moshpit volt a nézőtéren. 

Félistenek a színpadon

A Foo Fighters szigetzáró koncertje sokaknak nyújtott életre szóló élményt, és én is megemeltem frissen beszerzett vászonkalapom Dave Grohl és csapata előtt, akik élőben sokkal jobbak, mint lemezen. Mivel Sziget-veterán vagyok, emlékszem rájuk 1997-ből, amikor még nem voltak félistenek, a turnébuszuk ott parkolt a nagyszínpad mellett, egy unatkozó biztonsági őr üldögélt mellette, és a zenészek ki-be jártak mosolyogva. Legtöbbet az akkor még új tagnak számító Taylor Hawkins dobos mosolygott, akinek elődjére már kevesen emlékeznek, Pat Smear, a Nirvana egykori koncertgitárosa pedig úgy pacsizott le a szembe jövőkkel, mintha csak egy kertvendéglőben lennének. 
Dave Grohl jófejségéről legendák keringnek, nemrég például egy olyan videót láttam, ahol egy tízéves kissrác nyakába akasztotta a gitárját, és miután az öcskös kijelentette, hogy sok Metallica-dalt tud, a Foo Fighters belecsapott az Enter Sandmanbe. A Szigeten egy kerekes-székes srácot és egy szappanbuborékot fújó lányt választott ki a tömegből Grohl az utolsó szám előtt, felhívta őket a színpadra, hogy emeljék az est fényét. Ami sikerült is nekik.
Az A38 sátor programja pedig végig izgalmas volt, egész estéket lehetett ott eltölteni úgy, hogy az ember nem kívánkozott máshová. Innét kerülnek ki a jövő nagyszínpados sztárjai. Legalábbis bízom benne...