Zárójelentés egy friss forgatásról

A különböző társulatoknál, többféle produkcióban, drámában, vígjátékban, musicalben felváltva játszó kiváló színész most dolgozott harmadszor az Oscar-díjas rendezővel. Először a Találkozás Vénusszal című, nagy nemzetközi gárdával forgatott alkotásában kapott szerepet, másodszorra A napfény ízében, most pedig, Klaus Maria Brandauer partnereként, egy vidéki polgármestert alakított nála.

Zokon veszi, ha azt mondom: nem emlékszem, kit játszott a Glenn Close nevével fémjelzett Meeting Venusban?

Senki nem emlékezhet rá, ugyanis kimaradtam a filmből. Maria de Medeiros, az európai hírű portugál színésznő volt a partnerem. Egy terrorista fiatalember szerepét kaptam, aki meg akar akadályozni egy operabemutatót. Robbantani akar, de nem jön össze neki. Az elővetítésen hosszúnak találták a filmet, és kivágták a jelenetünket. Természetesen nem esett jól, de Szabó István felhívott, és részletesen elmagyarázta, mi történt. Huszonhét éves lehettem, nem sokkal azelőtt jöttem ki a főiskoláról. Elmondta, hogy a külföldi producereknek milyen beleszólásuk van a filmbe. Vagyis hogy nem a színészi munkámmal volt baj, hanem rövidíteni kellett a történeten, és ezt a szálat választotta. De vette a fáradságot, hogy személyesen felhívjon, ne a moziban tudjam meg, hogy nem is vagyok benne a filmben.

A napfény ízében pontosan látom magam előtt, mint ifjú vörösgárdistát.

Abban is érdekes sztori van. A film a Sonnenschein család 19–20. századi történetét követi három nemzedéken keresztül. A Tanácsköztársaság idején fiatal vöröskatonaként bújtattak, a negyvenes években játszódó részben én segítek egykori bújtatóimnak, az ötvenes évekbeli részben pedig ávós katona lettem volna, de Alföldi Róbert nem adott ki egy színházi produkció próbájáról. Pedig csak egy-két nap lett volna. Nem tudtak egyeztetni. Szerintem Robi erre már nem is emlékezik. Ennek az lett volna a pikantériája, hogy Ralph Fiennes mellett én is jelen lehettem volna a családi dráma három fejezetében.

Kárpótlásként itt a Zárójelentés.

És megint az történt, hogy Szabó István személyesen hívott fel, hogy: „Jó napot kívánok, András, rendezek egy filmet, szeretném, ha te játszanád benne az egyik szerepet.” Tehát semmi casting, hogy szeretnélek megnézni, mert ezt is bőven megtehette volna. De amikor eljut odáig, hogy felhív valakit, a fejében már kész a szereposztás. Egyébként nagyon nehéz könnyek és meghatódás nélkül beszélni erről a forgatásról. Sokszor elbőgtem már magam. Ez olyan kivételes lehetőség vagy inkább olyan ajándék Szabó Istvántól és Koltai Lajostól, az operatőrtől, hogy én benne lehetek ebben a filmben, hogy arra nincsenek szavak. Az a szeretet, egymás tisztelete, ami ott uralkodott, s amiben mindenkinek része volt, nemcsak a színészeknek, ahogy ezek az emberek léteztek, az én szememben tényleg rendkívüli. Ott egy hangos szó nem volt. És csodálatos volt Brandauer is, aki a főszerepet játssza. Végig bennem volt a kisördög, hogy elmondjam neki, amit ő Istvánnal nyolcvan napig forgatott, a Mephistót, én négy óra alatt megcsináltam a Nemzeti Színházban. De nem mertem szólni. Lehet, hogy nem is tudott róla, hogy ezzel a szereppel én is megbirkóztam. De ahogy elnéztem őt… rendkívüli módon hasonlít a nagymamám testvérének a fiára. Sváb ember vagyok erős állal, erős vonásokkal, hasonló arcberendezéssel, mint ő. Ahogy Brandauer németül beszélt, a nagyszüleimet hallottam svábul társalogni.

Őriz valamit a nyelvükből?

Nagyon keveset. Én németül sem beszélek. A nővérem igen. Neki orvostanhallgatóként is fontos volt a nyelv. Én sportoltam, aztán főiskolás lettem, és nem fért már bele. Az anyám is sokszor beszélt németül a nagymamámmal, de velünk már nem.

Vissza Brandauerhez. Milyen volt a munka vele?

Profi filmszínész. Már a második napon odajött és gratulált, ami azért volt meglepő, mert Magyarországon mi nem szoktunk gratulálni egymásnak. Ritka, hogy azt mondjuk, fasza volt, amit most csináltál! Brandauer nyilván azt is látta, hogy én nagy kedvenc vagyok a stábban. A ruhásoknál, az öltöztetőknél, a fodrászoknál, a sminkeseknél. És hogy mindig jó hangulat van körülöttem. Viccelgetek, és szeretnek a színészkollégák is. Az első nap például a szerepem szerint beszédet kellett mondanom.

Ha már egyszer polgármestert játszott!

Átnevezünk egy utcát, és jön egy másfél perces méltató beszéd. Be voltam tojva. Engem néznek a kollégák. Csomós Mari, Eperjes Károly, Börcsök Enikő és a többiek. És az első felvétel után azt hallom Koltai Lajostól, hogy odasúgja Szabó Istvánnak: „Pista, ez valami zseniális! Ez a Csomós! Apám…!” Mondom, elmentek ti a francba! Én nyomom a monológot, ti meg Csomós Marit dicséritek?! Néz kettőt, és leborultok előtte? Hát, a Csomós Mari előtt igen! – mondták. Na, ilyen finomságok voltak! Csodák! Nem tudom, illik-e ezt elmondani, de elmondom. Minden reggel capuccino meetinget tartott Szabó István. Reggel hétre érkeztünk a forgatás helyszínére, kilenckor indult a kamera, előtte reggeli, jelmez, smink, és mindig be volt írva a diszpóba, hogy nyolckor capuccino meeting. Ami azt jelentette, hogy Szabó István és Koltai Lajos leültek a stábbal, a részlegvezetőkkel, a világosítók, a hangosítók, a kellékesek, a sminkesek, az öltöztetők vezetőjével, és megbeszélték az aznapi teendőket. Hogy mire kell felkészülni, mik lehetnek a buktatók. Okos dolog ez. Levették az emberek válláról a terhet. Sok minden tisztázódott. Enyém volt az utolsó forgatási nap. Véletlenül fültanúja voltam a meetingnek, mert ott gyűltek össze, ahol a reggeli volt. Megtartotta István az utolsó megbeszélést. És most könnyezem. Ha csak azért az utolsó tizenöt percért kerültem volna be a filmbe, már ezért is megérte volna. Mindenki kínosan kerülte azt a szót, hogy ez az utolsó meeting. Hogy nagy valószínűséggel mi már nem találkozunk. Nem lesz több ilyen. Inkább arról szólt a megbeszélés, hogy mindenki megköszönte a másiknak, hogy együtt lehettünk ebben a filmben, sokan pedig azt, hogy negyven éven keresztül együtt dolgozhattak Istvánnal. Nem lehetett kibírni. Mindenki sírt. Miközben senki nem mondta, hogy vége, nem lesz még egy Szabó István-film. Bár lenne! De nagyon úgy néz ki, hogy nem. Elképesztő volt ezt látni. Ez olyan, mint a bivalyvadászat. Nem tudom átadni azt az érzést, hogy ott mi volt. Egy ember, aki teljes életű. Oscar-díj, Európa-díj, az a nívó, az a báj, az a kecs, az a tudás, az a lenyűgöző szenzibilitás, ahogy instruálja a színészt! Apróság: István azt mondta, én vagyok a filmben a negatív szál. Vagyis a polgármester. De arra kért, hogy ne legyen ez egyértelmű. Ennek az embernek is van múltja. Olyan, amilyen – de valamitől! A falu idősebb lakói pedig nagyon szeretik. Meg vannak zavarodva érte. Akinek esze van, az pedig látja, hogy van itt azért átverés is a részéről. De mindazt, amit csinál a csávó, a falu közösségéért teszi. A lakosok érdekeit tartja szem előtt, még ha olykor hazudik is. Mindegy, nem ez a lényeg. Van egy mondata a polgármesternek, amit a Brandauer által játszott orvos kap meg. „Hallom, kiabált a városi kórházban. Mire való ez? Ellenséget szerezni a falunak?” „Honnan tud erről?” – kérdezi az orvos. „Az unokabátyám a kórház igazgatója” – feleli a polgármester. S ezzel otthagyom őt. És volt egy fenyegető gesztus, ami István szerint nem illett oda. Elmondta, mit csináljak. Előbb a szöveg, utána a gesztus. Hatásos volt. Fel is robbant a jelenet. Na, ezt tudja Szabó István! Egyebek mellett.

Egyébként milyen ember a polgármester?

Olyan, mint én. Bűbájos. Nem hülyéskedek. Csomós Mari játssza Brandauer anyját. A film utolsó percéig a körmeszakadtáig védi a fiával szemben a polgármestert, akinek mindenkihez van kedves szava. Magyarországon ma nagyon sokan a személyes vagyonszerzésre hajtanak. Ez a polgármester nem ilyen. Ő azért küzd, hogy legyen a faluban gyógyfürdő szállodával, mindennel. Erre találja ki, hogy a forrás gyógyvizű. Fejleszteni akar, mindent a közért tesz, ellenállást nem tűrve. Csak hazudik közben. És nincs osztozkodás a dicsőségben.

Kitől hogyan vált el a forgatás végén?

Brandauertől úgy búcsúztam, hogy azt mondta: rég nem találkozott ilyen színésszel, mint én. Nagyon szépeket mondott. Megdöbbentően szépeket. Szabó István pedig valósággal megropogtatta a szívemet. Az utolsó snitt után mindenkit megtapsolt. De nemcsak a színészeket, a stáb minden tagját! Fél órán keresztül tapsoltunk. Nem fogom elfelejteni soha: a harmadik vagy a negyedik forgatási napon sietnem kellett a színházba. Az Őrült nők ketrecét játszottam. Fél hatkor már sminkeltek, csinálták a maszkomat. Egyszer csak szól a telefonom. Látom, Szabó István hív. Hú! Mi van? – futott át az agyamon. Egy nehéz nap után még vette a fáradságot, és képes volt felhívni, hogy elmondja: „Remek voltál, köszönöm szépen!” Nem szégyellem bevallani: a munka végeztével sírva váltam el tőle.

Tavaly májusban eljutott vadászálmai színterére, Afrikába.

Dél-Afrikába.

És kafferbivalyt lőtt.

Régi vágyam teljesült.

Össze lehet hasonlítani ezt a két élményt? A kafferbivaly elejtését és a Zárójelentésbeli szereplését?

Nagyon egyszerűen tudok válaszolni erre. Csodálatos dolog volt mindkettő. Remélem, van tovább. Mindkét szálon. De egyik érzést sem tudom szavakban visszaadni. Ugyanis nincsenek rá szavak. Nem tudok úgy fogalmazni, hogy át tudjam adni az élményt, ami már megvan, amit én kaptam. Ezt csak úgy tudnám körülírni, hogy közben folynak a könnyeim. Azt pedig nem akarom. Legyen elég annyi: Szabó István fantasztikus ember. Még Andorai Pétert is elhívta egy szerepre. Mivel gondot okoz neki a mozgás, leültette őt egy padra. Egyetlen gesztusért. Mit mondjak még? Sajnálom, hogy vége. Hogy nem várhatom a folytatást. A szívem szakad bele.