Zágrábban dolgozik, de Budapestre is visszavárják

Az Új Színházban 2004. márciusában bemutatott Még egyszer hátulról című bohózatot újította fel, amely egy vidéki angol haknitársulat színfalak előtti és mögötti életét láttatja a közönséggel. A komoly sikersorozatot megért előadást 145. alkalommal játszotta most a csapat az Oscar-díjas rendező nagy örömére, aki november közepén egyhetes mesterkurzust tart Budapesten.

Mintha lehorgonyzott volna Zágrábban. Hónapok óta ott dolgozik, onnan repül ide-oda, de mindig csak pár napra, mert visszavárják.
Szeretek Zágrábban. A hetvenes évek elején megkerestek a dubrovniki fesztivál vezetőségéből, hogy rendezzem meg náluk a Hamletet. Bár magas rangú kommunista képviselő közvetítette az igazgató felkérését, 1981-ig kellett várnom, míg a csehszlovák pártvezérek kiengedtek. Fiatal, frissen végzett színészekkel dolgoztam Dubrovnikban, akikkel olyan szoros barátságot kötöttem, hogy később kétszer is visszahívtak. A tiszteletdíjamat azonban nem a hagyományos formában kaptam meg, hanem háromszor egyhetes tengerparti nyaralást fizettek be, amit minden alkalommal nagyon élveztem. Aztán kitört a szerb–horvát háború, és évekig nem jártam Dubrovnikban. Majd megkérdezték egyszer a Cseh Televízióban, hogy hol az a hely külföldön, ahol a legkellemesebb körülmények között dolgoztam. S mivel eszembe jutott, hogy a dalmát tengernél mindig jól éreztem magam, azt mondtam, Dubrovnikban. És hozzátettem, hogy sajnálom, hogy nem hívnak már, hiszen a háború rengeteg kárt okozott a városban. Pár héttel később megkeresett egy horvát utazási iroda vezetője Prágában, hogy kapok tőle egy dubrovniki utat, ha megígérem neki, hogy miután hazajövök a nyaralásból, közlöm egy televíziós interjúban, hogy Dubrovnik újra a régi. El is mondtam, hogy a várost helyrehozták, újra szép lett, ajánlom mindenkinek. Nem sokkal később már a dubrovniki fesztivál igazgatója hívott, hogy dolgozzak újra náluk, és el is fogadtam a felkérést, de megkértem, tegye lehetővé számomra, hogy azzal a színésszel dolgozhassak, aki annak idején Hamlet atyját játszotta nálam. Így rendeztem meg vele A képzelt beteget, a zágrábi Komédia Színház csapatának a közreműködésével. Zágrábban kezdtük el a próbákat, de a bemutató Dubrovnikban volt. A nyár végén aztán Zágrábba került az előadás, és évekig turnézott vele a társulat. Tavaly ismét ott rendeztem, és idén megint visszahívtak.

Ha már ott forgatott a közelben.
Két, egyórás dokumentumfilmet kértek tőlem. Dalmáciáról szól az egyik, Dubrovnikról a másik. Dalmáciát ugyanis mint turistaparadicsomot a csehek fedezték fel, száz évvel ezelőtt. A feljegyzések szerint cseh orvosok népes csapata eltévedt a dalmát tengerparton, s mivel sokkal jobban tetszett nekik, mint a francia Riviéra, panziókat építtettek cseh turistáknak, még az első világháború kitörése előtt. A helybéliek, akik egészen addig azt hitték, hogy a tengerbe legfeljebb a szamár megy be, el is csodálkoztak a vállalkozó kedvű cseh orvosok ötletén, hiszen egészen addig nekik, akik ott éltek a tenger közelében, eszükbe sem jutott, hogy milyen pompás lehetőséget kaptak a természettől. Az idők során aztán panziók egész sora nőtt ki a tengerparton, és minden megváltozott. A tengerpartot fokozatosan elárasztották a külföldiek, a csehek pedig már szállodákban gondolkoztak, és életük végéig ott maradtak. De a háború után Tito elnök mindent elvett tőlük, így valósággal tönkretette az életüket. Dokumentumfilmet forgatni minderről izgalmas feladatnak tűnt, de most itt ez a rengeteg anyag, és nagyon nehezen tudok megbirkózni vele. A próbák befejeztével mindig a vágóasztalnál folytatom a munkát.

Bárhol rendez is külföldön, mindig bohózatokban, vígjátékokban gondolkozik. Václav Havel darabja egyáltalán nem nevezhető annak.
De a végén majd az lesz!

Belenyúlt?
Rövidítenem kellett pár helyen, de bele nem írtam. Ilyet én soha nem teszek. Még halott szerző munkájával sem. Én egyébként egy egészen más anyagot szerettem volna színre vinni Zágrábban. A színház a Havel-művet is be akarta mutatni, az olasz rendezőnő azonban az utolsó pillanatban megijedt és visszalépett. Így kerültem képbe én. Kínos helyzet volt. Mivel szeretem a társulatot, nem volt szívem nemet mondani, bár finoman utaltam rá, hogy a politikai dráma nem az én műfajom, én erre egyszerűen nem vagyok alkalmas. De mondhattam bármit, nem vettek komolyan. Rendben, válaszoltam, majd beszélek Václav Havellel, megkérdezem tőle, húzhatok-e a darabból, s ha azt mondja, igen, elvállalom. Titkon ugyanis abban reménykedtem, hogy azt mondja: nem. Tévedtem. Havel minden észrevételemet jogosnak tartott, így aztán nem volt visszaút, bele kellett vágnom. Rég kínlódtam ennyit darabbal, nagyon sok álmatlan éjszakám van benne.

Prágában, a Činoherní klubban sok-sok évvel ezelőtt két Havel-darabot rendezett. A Koldusoperát és az Audienciát. Mindkettőből legendás előadás született. De még mielőtt ezekről kérdezném, önök ketten mikor és hol ismerkedtek meg?
Főiskolás koromban, az ötvenes évek második felében, a Divadlo na Zábradlíban. Akkor még nem voltunk baráti viszonyban, csak köszöntünk egymásnak. Személyesen 1968 után ismerkedtünk meg, amikor hosszú távra kibéreltem a lakását. Szükségem volt ugyanis egy helyre, ahol zavartalanul lehettem együtt a barátnőimmel. Haza nem vihettem őket, legfeljebb éjjel, amikor az anyukám már aludt. Ő egy kisvárosból került fel Prágába, és haláláig tartotta magát ahhoz, amit otthonról hozott. Az erkölcsös, makulátlan tisztaságú életmódhoz. Ezért kellett találnom egy helyet, ahol nem kellett titokban, lábujjhegyen közlekednem, ha valakit be akartam cserkészni a szobámba. Václav Havelnek pedig volt egy szövetkezeti lakása, amely üresen állt, mert akkoriban egy Prága közeli nyaralóban lakott, ahonnan csak két-három havonta mozdult ki. Olyankor szabaddá kellett tennem a lakást, és így maradt ez egészen addig, amíg egyszer közölte velem, hogy íróbarátja, Pavel Kohout fog ott lakni. 1989-ben aztán, amikor a Činoherní klub élén álltam, bemutattuk az Őfelsége pincére voltam című Hrabalművet. A premier napján, emlékszem, a lépcsőn ülve társalgott a főszereplő, Rudolf Hrušínský és Bohumil Hrabal, a bárpult előtt pedig ott állt egyedül Václav Havel. Valahogy úgy tartotta a kezét, hogy ne lehessen látni: még nem nőtt ki igazán a bajsza, mert akkoriban szabadult a börtönből, ahol mindig le kellett borotváltatnia. Nagyon mulatságosan nézett ki, s ettől meglehetősen zavarban volt. Odaléptem hozzá, de csak egy rövid időre, mert siettem el, randim volt, úgyhogy a végén aztán ő is odaült a lépcsőre, Hrušínský úr és Hrabal úr mellé. Ez nagyon erősen megmaradt bennem.

Az Audienciát a fordulat után mutatta be a Činoherní klub.
Miután Havelt letartóztatták, a New York-i Actor’s Studio műsorára tűzte az Audienciát. Felhívtak bennünket, hogy szívesen elhoznák az előadást, és milyen jó lenne, ha összevethetnék a mienkkel. Ami azt jelentette, hogy meg kellett rendeznem. Szamizdat formájában akkor már létezett egy hangfelvétel, Pavel Landovský és Václav Havel szólaltatta meg a darabot, s ez a felvétel aztán hanglemezen is megjelent. Miután többször meghallgattam, úgy gondoltam, én is Landovskýnak, mellette pedig Josef Abrhámnak adom a szerepet. Landovský az idő tájt a bécsi Burgtheater színésze volt, Pepík Abrhám kiment hozzá, hogy beszélgessenek a darabról, majd miután hazajött, kétségbeesve felhívott, hogy Pavel már semmire sem emlékszik a szövegből, sőt meg sem tanulta annak idején, csak felolvasta. Nem volt csak három próbánk a darabra. Január 5én jött meg Landovský Bécsből, 9én már közönség előtt játszottunk. A második próbán Landovský összeveszett a kellékessel, mert alkoholmentes sört adott neki, így a főpróbán, 9-én 8 fokos sört kapott, és abból ivott meg majdnem tíz üveggel. A végére teljesen lerészegedett, nem is tudtunk tovább dolgozni. A próba után elvitték a szállodába, aludja ki magát, este előadás. A szöveget persze nem tudta, egyszerűen képtelen volt megjegyezni, ezért a színpad különböző pontjain elhelyezett nagy lapokról olvasta. Az esti előadáson már Václav Havel is ott volt, mint frissen megválasztott köztársasági elnök. Szóltak a harsonák, amikor megjött, azok a nézők pedig, akik nem jutottak be a színházba, kint az utcán, képernyőről követhették az előadást. Landovský megkért, mondjam be: ez nem egy rendhagyó bemutató lesz, inkább csak próba. Kimentem a színpadra, felolvastam az Actor’s Studióból kapott faxot, amelyet több híresség, köztük Paul Newman és Robert Redford is aláírt, hogy sok sikert kívánnak az előadásunkhoz, és közöltem a nézőkkel, hogy itt bizony rendkívüli élményben lesz részük, egy hamisítatlan happeningben.

Havel számára ez volt az Audiencia cseh ősbemutatója.
Fel is állt a negyedik sorban, mielőtt elkezdődött volna az előadás, hogy ő ismeri Landovskýt, sose tanulja meg a szövegét, de itt és most bizonyára kivételt tett. A nézők nevettek, Landovský frászban volt, én meg a nézőtéren izgultam. Josef Abrhám, mint mindig, aznap este is kiválóan játszott, és gyakran segített a partnerén, mivel tudta a szövegét, a közönség pedig, Václav Havellel az élen, remekül szórakozott. Amikor az est anyagát kivittem New Yorkba, hogy megvágjam, az amerikaiak valósággal összefutottak a folyosón, amikor Landovský beszélt. Hogy ki ez a színész, mert ők még ilyen hiteles alakítást nem láttak, micsoda személyiség! De miután hazajöttem, és tovább akartuk játszani a darabot, rá kellett jönnünk, hogy nem megy, egyszerűen nem lehet. Landovský képtelen volt megtanulni a szöveget.

A Koldusoperát előbb a Činoherní klubban rendezte meg, később pedig filmre vitte.
Az előadás jól sikerült. Havel elhívott az irodájába, amelyet épp akkor építettek át, megmutatta, hogy az elődje, Gustáv Husák hogyan égette össze a bútort a sok cigarettával, mert sosem találta a hamutálat, aztán elmondta, hogy ne lélektani drámaként játsszuk a darabot, hanem mint egy operát. Fel is állt párszor az asztaltól, és megmutatta, mire gondol. A bemutató után előbb a svédek, aztán az olaszok kerestek meg, hogy forgassunk belőle filmet, de azt mondtam, inkább akkor cseh filmet készítek cseh színészekkel. A forgatással sietni kellett, mert a barrandovi filmgyár bezárni készült, Havelnek pedig nem volt ideje a forgatókönyvre, mert attól félt, a szlovákok majd a szemére vetik, hogy az ország irányítása helyett az írással foglalkozik. Így aztán semmit nem tudtam megbeszélni vele, egyedül kellett eldöntenem, mit húzok ki az egyébként hosszú darabból. Hogy melyik a legjobb filmem, azt nem tudom, de hogy a Koldusopera sikerült a legkevésbé, abban biztos vagyok.

Zágráb után hol fog dolgozni?
Český Krumlovba hívtak, hogy rendezzem meg a Don Giovannit, Belgrádban pedig a Normát, Bellini operáját kellene színpadra vinnem. Azt szoktam mondani: operát rendezni fél munka dupla gázsiért, hiszen a feladatok nagy részét a dirigens végzi el.

Évekkel ezelőtt Szardínia szigetén bemutatkozott már operarendezőként.
Smetana művét, a Dalibort rendeztem Cagliariban. Nem kellett beleszakadnom. Kényelmes munka volt. Ha belegondolok: az opera voltaképpen olyan rendezőknek való, mint amilyen én vagyok. A lustább fajtának. Ott igazán nem kell összetörnöm magam. Csak az idegesít benne, hogy az énekesek mindig lecövekelnek a színpadon. Így szokták meg. Nekem meg ez olyan természetellenes. Úgyhogy mást sem csinálok, csak hajtom és hajtom őket.