Volt egy popfesztivál és egy szexblokád

A Popfesztivál kiirthatatlan örökzöldnek tűnik az utóbbi évtizedek diákszínjátszó-repertoárjában; érteni is véljük, miért érzik úgy a rendezők, hogy érdemes ehhez az anyaghoz nyúlni: mert (elvileg) a fiatalokról szól, mert népes csapatnak is lehetőséget teremthet (a főbb szereplőkön kívül a „karból” is többek kiugraszthatók egy-egy pillanat erejéig), mert a dalok, a táncok jó esetben erős energiákat szabadítanak el. Ugyanakkor, legalább ennyi csapda van a műben. A musicalbe is átkerült a Déry-kisregény didaktikus beszédmódja – a drogos kábulatba menekülő fiatalokról szóló túlmodellezett tantörténet anno sem volt hiteles, hát még most. Továbbá: drámapedagógiai szempontból nem igazán szerencsés az a választás, amely a szereplőket nagyrészt biodíszletként kezeli. A zenés-táncos műfaj formai követelményeit amatőr közegbe átemelni szintén nem egyszerű: egyrészt, mivel kevés öntevékeny csapat dolgozik saját koreográfussal, látványtervezővel, így valahogy mindig előjön a minimál igényű másoló színház érzete, másrészt, ha az énekes és táncos teljesítmények nem meggyőzők, akkor a mű élvezhető része is elveszik.

A KGSzT Volt egyszer egy popfesztivál címmel játszott előadása Bodon Andrea rendezésében részben igyekszik felülírni a problémákat. Izgalmas elképzelés, ahogy a mába igyekszik áthozni a történetet az okostelefonos-facebookos generációra tett utalásokkal (ezek részben didaktikus klisék maradnak), a társadalmi háttér újrarajzolásával (a mai emigráció képviselőit villantja fel a produkció), valamint azzal, hogy új profilt ad Eszternek (a holokauszt-trauma helyett egy gyerekkori abúzusból bontja ki az önsorsrontását, és ez, Homolya Krisztina alakításával együtt a látott előadás legerősebb, leghatásosabb, leghihetőbb síkjának bizonyult).

Arisztophanész Lüszisztratéja nem az a darab, amit nagyon sűrűn elővennének a középiskolás korú diákszínjátszók, illetve a csoportvezetők – sikamlós terep, mert eleve problematikusnak érezzük, hogyan is lehetne tizenévesekkel szexről, testiségről beszélni, s hogyan lehetne az „erotikus tartalmakat” velük megjeleníteni a színpadon. Szvorák Zsuzsa mintha nem is látná a feladat nehézségét. Ezt mát tavaly is bizonyította, amikor A nagy füzetben szépen, stilizáltan, a szükséges eltartással mutatta meg a válogatott bestialitásokat. Most pedig vérbő, sőt vaskos görög komédiát – pontosabban: feldolgozást – hozott: sok zenével, dinamikus jelenetekkel, nagy lendülettel, a klasszikus szöveg helyett improvizáción alapuló mai be- és kiszólásokkal, helyileg fogható poénokkal, puha párnákkal és vastag felálló gyertyákkal, csaknem parodisztikusan elrajzolva mesélte el az Athén és Spárta közötti háború, illetve a béketeremtő asszonyok történetét, akik szexblokáddal (a férfiak megfogalmazásában: pánhellén antifallikus összeesküvéssel) kényszerítik az erősebb nemet kiegyezésre.

A füleki csapat évről évre remek csapatjátékot, ezzel együtt egészen Pazar egyéni villanásokat, expreszszív, hatásos színpadi formákat mutat, s a szokásos apropós erényeket az idei Jókai Napokon is bizonyította. A szakmai beszélgetés során kérdésként egyebek mellett az merült fel, nem lett-e volna érdemes a nagy lendületű játékon túl helyenként elmélyíteni a történetet, ténylegesen súlyt adni a szituációknak, férfi és nő, háború és béke viszonyának, illetve ehhez nem lett-e volna szerencsés legalább kiindulásként irodalmi fordítást használni. Aztán végül abban maradtunk: diákszínjátszókkal, diákelőadásban, 40 percben megcselekedték, amit megkövetelt a haza.

Ma a versenyben a királyhelmeci Sycorax Diákszínpad, a debütáló ipolysági SzondySokk, valamint az utolsó felnőtt társulatot, a Kármán József Színház következik.