Vitazáró helyett

Meglepően élénk vitát váltott ki Kocur Lászlónak az ArtFALatok antológiáról Egy új nemzedék kér bebocsátást címmel írt kritikája, amely lapunk február 4-ei számában jelent meg. Kocur László megkérdőjelezte, valóban nemzedéknek nevezhető-e az egy kötetben publikáló fiatal szerzők csoportja, felhívta a figyelmet a rendszerváltozás óta megjelent antológiák hiányosságaira is. Juhász Katalin, a kötet szerkesztője a kritikus megállapításaival szemben próbálta megvédeni az ArtFALatokat, annak a véleményének adva hangot, hogy a kezdő, fiatal írókat talán nem kellene a „magas irodalom” mércéjével mérni, mert egy írogató tinédzser nem lehet kész író, s tekintetbe kellene venni azokat a körülményeket is, amelyek között ezek a művek születtek. Válaszában Kocur elvetette a „kettős“ mérce és a pedagógiai kritika létjogosultságát, szerinte a fiatal szerzőt ugyanúgy megilleti, hogy komolyan vegyék, s bírálatot nem a szerzőre vonatkozó háttérinformációk birtokában, hanem a megjelent kötet alapján kell írni. Németh Zoltán úgy vélte, azzal, hogy az alkotó belép az irodalom játékterébe, válllania kell a megmérettetést, s feltette az alapvető kérdést: nem az értéket keressük mindannyian? Szászi Zoltán szintén azt kifogásolta, hogy a kritikus nem keresi a szöveg mögött az embert. Buchlovics Péter újra azt hangsúlyozta, a kritikus nem indulhat ki másból, csakis a konkrét szövegből, s hogy egy irodalmi mű értékét nem a szerző életkora dönti el. Buchlovics úgy véli, nincs értelme a „palántanevelgetésnek“ sem, hiszen az „íróság“ a világ legmagányosabb foglalkozása. Ardamica Zorán, a kötetet kiadó Plectrum vezetője azonkívül, hogy a kritikákban az empátia hiányát kifogásolta, a könyvkiadás nehézségeire is kitért. Csanda Gábor felidézte Tőzsér Árpád több mint 30 évvel ezelőtti helyzetjelentését, s újra kimondta, hogy az esztétikum csak az esztétika ítélkező módszereivel közelíthető meg, minden egyéb megközelítés a kritika tárgyától, az irodalomtól való eltávolodást jelent, s azt sem tartja szerencsésnek, ha egyfajta „üvegházi irodalom“ alakulna ki, amelyben megszabható lenne a kívülálló szemlélődő számára, mit és hogyan lásson. Az ArtFALatok antológia kapcsán szó esett tehát sok mindenről: irodalomról, kritikusokról, szerzőkről, szerkesztőkről, kiadókról és szerepükről. A hozzászólók maguk is többször jelezték, hogy már régen nem az antológiáról folyik a vita, sem pedig a művekről és a szerzőikről. Ezt a hiányosságot szeretnénk azzal kiküszöbölni, hogy a vita végén – még egyszer, utoljára – visszatérünk annak forrásához: az alábbiakban Németh Zoltán Szoros olvasás az ArtFALatokról című kriritkáját közüljük. Természetesen nem ringatjuk magunkat abban a tévhitben, hogy a lapunk hasábjain zajló vitával a felmerült kérdéseket sikerült megoldanunk. Arra azonban talán jó volt az eszmecsere, hogy ismét középpontba kerültek azok a kérdések, amelyeket úgy tűnik, nem árt többször is feleleveníteni. S talán az sem volt haszon nélkül, hogy az érdeklődés homlokterébe került maga az irodalom.

Amint azt Csanda Gábor írta hozzászólásában, „az irodalom szempontjából akkor van értelme poétikáknak, iskoláknak, írásnak, szerkesztésnek és kritikának (meg könyvkiadásnak és terjesztésnek), ha értéktöbbletet eredményeznek”. Az lenne valóban jó, ha egyre több olyan kötet látna napvilágot, amely megfelel ennek az elvárásnak, s amelyet kiadó, szerkesztő, szerző, kritikus – és persze az olvasó – egyaránt elégedetten tesz le.