Világpremier a pozsonyi Nemzetiben

Amerikai létére produkcióinak zömét Európában hozta létre: Berlinben és Párizsban. A francia fővárosban nemrég Willem Dafoe és Mihail Barisnyikov, Hollywood ikonikus arca és a legendás orosz balett-táncos közreműködésével Danyiil Harmsz A vénasszony című abszurdját rendezte meg, mindkét művészt clownná maszkírozva. Jaroslav Hašek Švejkjét és Karl Kraus romantikus drámáját, Az emberiség végnapjait ötvözve cseh–szlovák–magyar koprodukcióban hozta létre az 1914-et, amelyet nemcsak Prágában, Pozsonyban és Budapesten láthatott a közönség. Belgrád, Linz és Rheims is meghívta a második világháború kitörésének 100. évfordulójára készült, metaforikus képekben gazdag, különleges vizualitású, eredeti színpadi kollázst. Az 1914 pozsonyi bemutatóját megelőzően Bob Wilson előbb izgalmas videoklipjeivel jutott el a szlovák fővárosba, aztán személyesen is, többórás előadást tartva életéről, pályájáról, egyedi stílusáról.

Jakub Jahn független alkotó, dokumentumfilmes és vizuális művész évekkel ezelőtt Párizsban, a Louvre képei előtt ismerkedett meg Bob Wilsonnal, amikor pozsonyi kiállításához készített vele átfogó anyagot. Később a Szlovák Nemzeti Színházban is találkoztak, a művész majdnem négyórás, szokatlan one man show-ján. Az 1914 pedig a végső apropó volt ahhoz, hogy David Markovič operatőrrel meglátogassa őt a New York közelében felépült színházi műhelyében, a Watermill Centre-ben. Erről az ott töltött ötvennapos nyári programról szól a szlovák alkotópáros A Living Space (Eleven tér) című dokumentumfilmje, amelynek világpremierjét a pozsonyi Nemzetiben tartották, hófehér mozivásznat húzva a színpadra. A kész filmet még maga Wilson sem látta, mindössze 15 perces ízelítőt kapott belőle, amit nagy elismeréssel fogadott. A pozsonyi bemutatón nem lehetett jelen, mivel a vetítés estéjén a Berliner Ensemble művészeivel hajolt meg legfrissebb színpadi rendezése, A játék vége című Beckett-dráma végén.

Hamptons, ahol a mágus színházi laboratóriuma felépült, idilli hely a meditáláshoz, az együttgondolkodáshoz, az alkotáshoz. „A művészet a mindennapi élet szerves része” – vallja Wilson, nyári programjának résztvevői pedig ezen az úton követik mesterüket. A környezet kialakításában olyan építészek és látványtervezők álltak a neves színházi ember mellett, akik minden cserjének, bokornak, díszfának mértani pontossággal jelölték ki a helyét. Az így megteremtett közegben maga a 35x10 méteres próbaterem ideális helyszíne lett a különböző nemzetiségű, más és más kulturális hátterű, sokszor merőben eltérő színházi közegből érkező művészek közös játékának. Wilson természetesen kint, a fák között, a szabad ég alatt, akár esőben is kiosztja a feladatokat a táncosoknak, színészeknek. A központ falai között pedig megállni látszik az idő. A kurzus résztvevői, mint egy kommuna vagy egy népes család tagjai, együtt főznek, takarítanak, gondozzák a kertet, hiszen minden tevékenység, amit itt végeznek, a művészi munka része. Lelke, szelleme van e kivételes helynek, állítják kivétel nélkül. Az olasz, görög, izraeli, amerikai, szlovén, ruandai és még ki tudja, honnan összesereglett csapat tagjai között van egy cseh táncos is, az 1914-ből ismert Zdeněk Stěhule, aki ugyanazokat a gyakorlatokat végzi, mint Wilson amerikai kedvence, Tristan Mengin, aki mozdulataival, szuggesztív egyéniségével másodpercek alatt képes ámulatba ejteni a nézőt. Ehhez persze kell „a színház Picassója” is, ahogy a nemzetközi szaksajtó nevezi Wilsont. Tizennyolc ökölbe szorított kezet csak ő tud úgy egymás mellé rakni, hogy azt hajókötélnek nézzük. Tíz táncos szorosan egymás mellett úgy mered a magasba, hogy azt egy táncosnő szoknyájának képzeljük. Állni és járni is tanítja színészeit a mágus. Anélkül, hogy látnák az idő múlását, három perc alatt kell végigmenniük az egy méter hosszú fehér szalagon. Nyitottság, könnyedség és nem kevés erő kell ezekhez a gyakorlatokhoz. Jim Jarmusch, a híres amerikai filmrendező és Isabelle Huppert, a nem kevésbé ismert francia filmsztár is feltűnik a résztvevők között. Még nekik is érdekes, izgalmas, amit a mester kínál. „Wilson agyába lép be, aki a központ vendége” – állítják. Az is a szokatlan feladatok egyike, amikor Wilson felszólítja játékosait, hogy anélkül komponáljanak zenét, hogy énekelnének. Különböző hangok összeillesztésével kell megszületnie valamilyen dallamnak. Másnap egy molett, színes bőrű énekesnő hangjával kísérleteznek. „Egyszer felhívott Lady Gaga – meséli Wilson –, hogy magyarázzam el neki, mi az, hogy színház, milyen a jó előadás. Jegyezd meg, Gaga, mondtam, hogy az első és az utolsó perc a legfontosabb. De ha jól sikerül az utolsó perc, akkor elfelejtjük mindazt, amit előtte csináltál.”

Ötven perc a film. Ötven nap egy eldugott helyen, amelyet madártávlatból gondolhatnánk akár idegklinikának is, ahol speciális kezelést kapnak a betegek. De hát Nizsinszkij, a tánc istene is ott kezdett el rajzolni, egy svájci elmegyógyintézetben. Hogy miképpen látja Wilson a Watermill „inkubátor” jövőjét? „Továbbra is valami olyat akarok csinálni, amit nem csinál senki” – mondja. Könnyű neki. Kivételes elme.