Veszélyes pillantások

Ami ebben a száz percben történik, az maga a színtiszta borzongás, miközben nem látunk egyetlen szörnyet, egyetlen gyilkos lényt sem (a filmnek nem sok köze van az elég idióta, 2008-as Cloverfieldhez), csupán három ember mozog a vásznon. Azzal indulunk, hogy Michelle balesetet szenved, és a következő jelenetben már egy pincében vagyunk, vendéglátónk pedig közli a nővel, hogy örüljön, mert megmentette az életét, ám a kinti világ elpusztult, lakhatatlanná vált, így kénytelenek bezárva élni. Nos, ennél többet bűn volna a cselekményről elárulni, hiszen a hangsúly itt éppen a fordulatokon van, és ezekből minden jelenetre jut egy. Úgy nézzük ezt a mozit, hogy nem tudjuk, ki hazudik, nem tudjuk, igazat mond-e Howard, az állítólagos megmentő, amikor azt állítja, támadás érte a Földet.

Az első játékfilmjét rendező Dan Trachtenberg jól vizsgázik: alig mozdulunk ki a házból, és a feszültség pont ebben rejlik. Hogy nem tudjuk, egy-egy pillantásnak, egy-egy rossz szónak mi lehet a következménye. Nem tudjuk, egy pszichopatával élünk-e együtt vagy egy jóságos megmentővel, és az sem segít, hogy lakik itt még egy másik férfi, bizonyos Emmett, akitől még inkább feláll a szőr a hátunkon. Szerencsére a Cloverfield Lane 10 hamar meggyőzi a nézőjét, hogy nem másolat, nem Stephen King Tortúrájának utánzása, hanem eredeti és okos film. Okos, mert képes arra, hogy valódi meglepetéssel szolgáljon a befejezésnél. Közben a színészek is remekelnek, John Goodman úgy játssza Howardot, hogy soha nem tudjuk eldönteni, mik a szándékai.

Talán elhamarkodott lenne, ha most azt mondanám, a Cloverfield Lane 10 az év filmje. Így inkább csak annyit mondok: az elmúlt évek legjobb thrillere ez a mozi.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"228935","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Gera Márton