Versek és darabok közt brillírozik

Költő is, zenész is egy sze-mélyben Závada Péter, 
de szövegekkel foglalkozó színházi szakmunkás is. 
Ez utóbbi minőségében sok mindenre kapható: drámát ír, parafrazál, megrendelésre dalszövegeket komponál. Angol–olasz szakos diplomával fordít, de már őt is fordítják. Az underground színterén ugyanúgy jelen van, mint a kőszínházakban.

Folyamatosan dolgozik. Legfrissebb munkái az Operettszínházhoz kötik. Előbb a Kék madárhoz, egy elvont, allegorikus alakokat szerepeltető moralitásdrámához írt dalszövegeket, most pedig a Carouselhez, amely Molnár Ferenc Liliomjának amerikai musicalváltozata. Nem húz határokat a műfajok között. Mindenben a magas színvonalat képviseli.

Színházi munkásságát huszonnyolc évesen kezdte a Merlinben. Édesapjával, Závada Pál íróval nyilván rengeteg előadást látott már gyerekként is.
Apám nagy színházrajongó, kiskorom óta mentem vele, az érdeklődésem tehát megvolt.

Jó kis „előképzés” lehetett ez a színháztudományi szakhoz, második diplomáját ugyanis ott szerezte.

Kellett az elméleti háttér ahhoz, hogy kontextusba tudjam helyezni azt, amit látok. Volt egy időszaka az életemnek, amelyben inkább az ösztönösség és a spontaneitás dominált, aztán igényem lett arra, hogy ezt rendbe tegyem. Akkor kezdtem el továbbtanulni. A színház magával ragadott, így viszonylag gyorsan elvégeztem a színháztudományi szakot.

Angol–olasz szakon szerzett diplomája akkor már a kezében volt. Hogy jött ez a párosítás?

Bölcsészgyerek voltam. Egyrészt bölcsészszülők gyereke, másrészt az érdeklődésem is a nyelvek és az irodalom irányába terelődött. Tudtam, hogy írni fogok és szövegekkel foglalkozni. Az angol adta magát. Egészen fiatal korom óta voltak amerikai barátaim, Budapesten tanuló külföldi középiskolásokkal haverkodtam, szórakozóhelyeken, sportpályákon találkoztam velük. Németül akkor még nem akartam tanulni, az olasz tanár viszont szimpatikus volt. Rögtön megszerettem a nyelvet. Szerelmes lettem Rómába, az olasz kultúrába, a római dialektusba, mely Pasolini Mamma Rómájában is olyan szépen megszólal.

Melyik nyelvben lubickol nagyobb élvezettel?

Most egyikben sem, ugyanis egyiket sem használom eleget. Kamaszkoromban mindkettőben nyakig benne voltam, az angolban talán egy picit mindig jobban, hiszen régebb óta beszéltem. Angolból többet is fordítok, mint olaszból, de két hét alatt abba is visszarázódnék.

Astor Piazzolla Maria de Buenos Aires című művéből operettlibrettót fordított. Spanyolból!

Sokat segített az olasz, és nyersfordítást kaptam belőle, azt is használtam.

Az első, mindent meghatározó színházi élménye mihez kötődik?

Nehezen emlékszem vissza a legkorábbi élményekre, de a Godot-ra várva nagyon megmaradt bennem. Nem értettem, miért nem történik semmi a színen. A két felvonás közti szünetben azt hittem, vége az előadásnak. Megyünk haza? – kérdeztem apámat. Ami viszont már felnőttként meghatározó élmény volt számomra: Romeo Castellucci Az arc fogalma Isten fiában. Sajnos csak felvételről láttam, de úgy is nagyon szuggesztív előadás volt, amelyben egy fiú idős, beteg édesapját ápolja, miközben a háttérből egy hatalmas Krisztus-portré néz ránk. Az ilyen felforgató erejű előadások hatnak rám leginkább. A másik ilyen nagy élményem: 2016-ban kimentünk Bécsbe, és a Wiener Festwochenen láttam egy huszonnégy órás Jan Fabre-előadást. A görög mitológia meghatározó mítoszaiból csináltak szekvenciákat. Vér, hús, meztelenség, volt minden. De hogy közelebbi példát is mondjak: Goda Gábor darabját, az Ulysses nappaliját és Hegymegi Máté Woyzeckjét is nagyon szerettem. A költői színház áll hozzám a legközelebb. A sűrítés, a távoli dolgok összekapcsolása. Ha egy rendező költőként gondolkodik: metaforákat, szimbólumokat alkalmaz. Zsótér Sándor rendezéseit sorolnám még ide. Egyértelműen a kedvenceim közé tartoznak.

Költői világára visszahatnak az említett előadások?

Abszolút kihatnak rá. Én ezt nem is akartam soha különválasztani. Írtam is egy versciklust a színházi nézésről, sőt az egész Roncs-kötetet behálózza ez a fajta figyelem, amely jön egyrészt a színháztudomány felől, másrészt a konkrét színházi élményekből. 

Évekkel ezelőtt vizsgadarabot írt a színművészeti egyetem hallgatóinak. Moliére Versailles-i rögtönzés című drámájának parafrázisát.

Kovács D. Dániel, a darab rendezője kért fel erre a munkára. Ismerte és szerette az Akkezdet Phiai nevű zenekarunkat, megfogták a szövegek, amelyeket az együttesnek írtam, és arra kért, írjak valami hasonlót.

A 2013-as nyitrai nemzetközi színházi fesztivál Párhuzamos életek című pályázatára Reflex címmel írt drámát, amelyet a Szputnyik Hajózási Társaság mutatott be. Miféle kihívás volt ez akkor?

Két szóra kellett alapozni a darabot: titkosrendőrség, megfigyelés. Az egykori szocialista blokk országait kérték föl, hogy az ötvenes évektől kezdve egészen a nyolcvanas évekig bezárólag merítsenek ihletet a saját történelmükből. Hatalmas kihívás volt ez számomra, hiszen nem vagyok történész, de még csak történelmi kérdésekkel sem foglalkoztam soha. Komoly kutatómunka előzte meg a darab megírását. Olvastam, állambiztonsági levéltárban keresgéltem történetek után. Rábukkantam például egy olyan transznemű besúgó történetére, aki önszorgalomból folyamatosan küldte a jelentéseit csak azért, hogy cserébe megszerezze az engedélyt ahhoz, hogy nemet változtathasson. A számomra legizgalmasabb történetet végül nem is a levéltárban találtam meg, hanem egy barátom mesélte egy labilis idegzetű pszichológusnőről az ötvenes évekből, akit maga a rendszer őrjített meg. Mivel az anyukám is az elmúlt rendszerben lett beteg, a történet egészen személyessé vált. De ebben a történelmi kontextusban is arra voltam kíváncsi, miből lehet szimbólumot csinálni. A skizofrénia és a hallucinációk különböző költői leírásai érdekeltek. Tehát nem elsősorban a történelmi keresztmetszet, hanem az idegállapot képi-nyelvi megjelenítése.

A Mohácsi fivérek rendezésében készült Hair című musicalhez az eredeti Broadway-darab dalait ültette át magyarra.

Ez volt az első olyan munkám, amikor egy már létező librettót kellett lefordítanom. Itt a prozódia volt nagyon fontos. Hogy a szövegek megtartsák az értelmüket, és mégis énekelhetők legyenek. Sokat kellett ezzel pepecselni. Mindenki a filmet várta – a színpadon. És kaptak helyette valami mást. Egy happeninget.

A Csárdáskirálynő is gyöngyszem a maga műfajában. A Riviera Girl címmel bemutatott Broadway-verzió magyar dalszövegeinek a megírása sem lehet könnyű feladat.

Minden ilyen munkát azzal a fura érzéssel kezdek el, hogy Jézusom, minek újból megcsinálni, ha már megvan?! De ha túl sokat aggódnék emiatt, rágörcsölnék. Nyomaszt egy ideig a feladat súlya, de aztán félreteszem, és megcsinálom.

Dokumentarista színdarabot is írt már 1956-ról, New Yorkban készült interjúk alapján. Felkerekedett Amerikába, és kint élő magyarokat faggatott a forradalomról?

A K2 színházi társulás ötlete volt az előadás, amelyet Holdkő címmel mutattak be. Váratlanul ért a felkérés, de nagyon izgalmasnak találtam. Az egész K2 csapat kiment Amerikába, felvették a kapcsolatot a kinti magyar emigránsokkal, találkoztunk velük, és leraktuk eléjük a diktafont. Élő anyagból dolgozni mindig más, mint dokumentumokból. Minél több történetet hallgattunk végig, érdekes mód, annál nagyobb káosz rajzolódott ki előttünk. Mindenki individuálisan élte meg az ötvenhatos eseményeket, nem voltak egyértelműek a politikai oldalak sem, hogy ki hová állt. 

Szolid, jól nevelt, eminens diák benyomását keltve meglepőnek találtam egy régebbi nyilatkozatában, hogy volt tizenöt év masszív éjszakázás az életében.

Igen, amikor zenekari tag voltam. Tizennégy évesen kezdtem, és több mint húsz éven keresztül zenéltünk. Fellépésekre jártunk, bizonyos pontokon a rocksztárok életét éltük. Sokan szerettek minket, volt, hogy több ezres nézősereg tapsolt nekünk. Az alkoholt sem vetettük meg. Hét évvel ezelőtt aztán absztinenciát fogadtam. Akkor lettem „eminens”. Máshol kezdtem el keresni az izgalmat. És akkor temetkeztem bele ennyire a munkába.

A munka mint terápia?

Vagy függés. Mindent elég intenzíven csinálok.

Megbánt valamit abból, amit megélt?

Semmit. Harminchét évesen elmondhatom, hogy kétszer annyit éltem, mint más ötvenéves koráig. Nagyon sokat utaztam. Rómából, Párizsból nagyon jó történeteim vannak. Sok mindent láttam. Nagyképűen hangzik sajnos, de kevés dolog tud már meglepni. Nyitott vagyok, kíváncsi. A giccstől kezdve az egészen magas művészetig sok mindent megnézek. Esztétikát tanulok az ELTE-n, most doktorizom. Sok mindenre van rálátásom, de megéltem már veszélyes helyzeteket is. Édesanyám korai elvesztése miatt ingerült gyerek voltam, nem szerettem, ha bántottak vagy beszóltak. Ha igazságtalannak éreztem egy megjegyzést, nem nyeltem le a választ, és már jött is a bunyó. Nemegyszer keveredtem kemény helyzetekbe. De már vége a zűrös korszaknak. Mára teljesen lecsillapodtam.

A szerző a Vasárnap munkatársa