Vérben az igazság

A mindenre alkalmazott, általános gyógymód az érvágás, azaz a vér megcsapolása volt. A 19. században aztán ez a szituáció – a pozitív tudományok térhódításának köszönhetően – megváltozott, ám érdekes módon ezzel párhuzamosan megnőtt az érdeklődés a vámpirikus fikció iránt. Ez az időszak a vámpírfigurák irodalmi karrierjének felemelkedését hozta, újraélesztve az élőhalottak és a vérszívók mítoszát.

Mindez tehát egy olyan időszakban történt, amelyben egyre világosabbá vált, hogy ha valakinek kiszívják a vérét, az aligha támad föl. A vérhez kapcsolódó tudományos felfogás és a spekulatív fikció így elvált egymástól, a vámpírok elfoglalhatták helyüket a peremműfajok világán belül. Aztán „az éjszaka gyermekei” iránti nem szűnő érdeklődés a század végére kialakította a modern vámpírmitológia keretrendjét, az inváziós horror klisérendszerét. Egyre több olyan mű látott ugyanis napvilágot, amely erősítette azt az elképzelést, hogy a vámpírokról szóló elbeszélések az emberiség alternatív történetét alkotják; egy olyan modellt eredményezve, melyben a vámpírok inváziója fenyegeti a hétköznapi valóságot. Ez a 20. században is érvényben maradt, a vámpírokról szóló történetek a tömegkultúra hatalmas fejezetét alkotják, és a felgyorsult cserefolyamatok következtében ellepték a szubkultúráktól az elitkultúráig ívelő hálózat szinte minden szegmensét. Az alábbiakban felvillantok egy érdekes tendenciát ebből a szövevényből. Három olyan alkotást fogok röviden felidézni, amelyek arról tanúskodnak, hogy a vámpírmítosz átalakult. Amikor Neil Gaiman zseniális szövege, a Hó, tükör, almák című novella – amely a mostoha/királynő szemszögéből írja újra a Hófehérke-történetet – megjelent, már sejteni lehetett, hogy van valami a levegőben. Ezt az alkotást kétségkívül a legprofibb újraírásokkal egy lapon kell emlegetnünk. Gaiman szövegében a mese egyik szerepköre sem marad identikus (a mérgezett alma vagy a feltámasztó csók toposzát is ideértve). A visszatekintő elbeszélés (a mostoha már sül a kemencében) olyan műfajközi térbe helyezi az eseményeket, mely a horror- vagy vámpírtörténetek beszivárgásától sem mentes. A novella egyetlen kérdésre adott válaszként olvasható: „miféle szerzet ez a lány?” A történet végkifejletéből pedig arra lehet következtetni, hogy a Hófehérke-mítosz egy olyan variánsával állunk szemben, amely a mostoha halálával veszendőbe ment. Illetve olyannal, amely eltűnt a fennmaradt verzió miatt, ám mégis ez lehetett az „igazi”. S ehhez a feltámadáshoz jól illeszkedik a vámpírfigura szerepeltetése (vegyítése a Hófehérke-alakkal), mely maga is ezt az attribútumot képviseli. Aztán jött Elizabeth Kostova A történész című műve, amely Drakulát felemeli a legrangosabb mítoszok közé. Az újraírás során a vámpírtörténet aktualizálódik, megújul, feltöltődik, s alkalmassá válik arra, hogy megnyíljon a történelem és az irodalom egyéb „mítoszai” felé. Szó szerint is, hiszen a regényt olvasva világossá válik, hogy a címben jelölt fogalom nemcsak a vámpírok után kutatókra, hanem magára Drakulára is alkalmazható. A sokszoros gyilkos ily módon filológussá „szelídül”. A legfurcsább vámpírok viszont alighanem China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című SF-regényében szerepelnek. Ők az oltmolyok. Sánta Szilárd Mesterséges horizontok című monográfiájában helyesen világít rá Miéville alapján, hogy „a weird fiction szörnyei szakítanak a mondavilágban megjelenő vámpírokkal, farkasemberekkel stb., és olyan több lényből álló szörnyekkel jelennek meg, melyek vizualizálása gyakran nem egyszerű feladat”. Nézzük! Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát teoretikus, a gerilla tudós igen veszélyes biológiai anyag birtokába jut. Nála landol az egyik – droggal táplálkozó – lárva azok közül, melyek egy kereskedőhajón érkeztek Új-Crobuzonba. Az átváltozás után a színpompás bábból kikelő oltmoly kiszabadítja fajtársait, akikkel rettegésben tartják a bűzös várost. Amikor Isaac laborjában „megszületik” a rém, majd akciózni kezd, két szemtanú perspektívájából pillantjuk meg a dolgot. A lény olyan, mintha egy virág bimbózna. Mintha egy ember bújna elő az embriópózból. Amikor feláll, kinyújtóztatja számos karját, lábát, csápját, farkát, amelyek még tovább és tovább nyújtóznak. A kutyányi méretű lény szétnyílik, és majdnem akkora lesz, mint egy ember. Négy darab, harmonikaszerűen szétnyíló, sötét hártya bomlik ki a hátán, és legyezőként szétterül. „Szerves minták robbanása volt ez – mondja az elbeszélő –, zászlóbontás, kinyílt ököl. A lény teste hirtelen elvékonyodott, amikor széttárta kolosszális szárnyait, ezeket a roppant, lapos, merev bőrlebernyegeket, amelyek szinte beterítették a termet. Szabálytalan, kaotikus alakjuk volt, összevissza, szétfolyó vonalakkal: viszont mindkét oldalon tökéletes tükörképei voltak egymásnak, mint összehajtott lapra kicsordult tintapaca vagy festékfolt.” Szóval így fest egy oltmoly, melynek még ezen túl ujjnyi méretű fogai vannak. Valóban nem könnyű vizualizálni, most azonban fontosabb, hogy ez a lény molylepke és vámpír hibridje, melynek speciális tulajdonsága az agy kiszipolyozása. Olyan ragadozók ezek, melyek az álmokat isszák. A regény szereplői vámpírbogarakként tekintenek rájuk, a szöveg egy pontján pedig az is kiderül, hogy a „normális” vámpírok is az agyszívók áldozatául eshetnek, s ezzel teljes lesz a városban a pánik. Ugyanakkor ez a megkülönböztetés is arra tereli a figyelmet, hogy módosított kreatúrákról van szó, amit a regény nyelvi rétege is támogat: az oltmolyokat különböző elnevezésekkel illetik az érintettek (vámpírmoly, vámpírbestia, vámpírbogár stb.). A vámpíridentitással való játék tehát olyan eleme a szövegnek, amely mentén nemcsak összerakható, hanem szét is bontható a hagyományos vámpírkép.Itt tart ma a vámpírmitológia. (A Twilight-féle hullámvölgyeket gyorsan felejtsük el.) Gaiman, Kostova és Miéville írásai alapján egyértelműen kijelenthető, hogy jót tett a műfajnak ez a kis vérátömlesztés… A szerző szerkesztésében a közelmúltban jelent meg Az éjszaka gyermekei című tanulmánykötet a vámpírizmus jelenségéről.H. Nagy Péter