Varázsos munka volt most is

A Dés László zenéjét, Geszti Péter dalszövegeit és Horváth Csaba koreográfiáját egybeolvasztó előadás rendezője Marton László, aki hosszabb kihagyás után, a tévéfelvétel előtt vette újra kezébe a produkciót, hogy értékes szakmai tanácsaival visszaállítsa ugyanarra a magas művészi fokra, ahonnan két és fél évvel ezelőtt elindította.
„Mivel jó ideje nem vagyok kapcsolatban a Vígszínházzal, az előadáson sem tudom úgy rajta tartani a szememet, ahogy szoktam – mondja a Kossuth-díjas rendező. – Pár héttel ezelőtt azonban újra megnéztem, és voltak is vele művészi gondjaim, de nem tettem szóvá, senkivel nem beszéltem a társulat tagjai közül. Röviddel ezután a színház igazgatóságáról kaptam egy váratlan, meglepő hívást. A gazdasági igazgató jelentkezett telefonon, és arra kért, legyek a készülő tévéfelvételnek művészi értelemben a felelőse, hiszen én vagyok az előadás rendezője. Erre a kérésre muszáj volt igent mondanom. Nem hagyhattam cserben azokat a színészeket, akikkel együtt létrehoztam ezt a produkciót. Felhasználva a korábbi tapasztalataimat, vittem magammal a jegyzeteimet, és tartottunk egy nagyon komoly, jó hangulatú megbeszélést, végiggondolva mindazt a tanulságot, amit az előadásból korábban levontam. Utána jött az összpróba, ami egészen felkavaró élmény volt.”
Az előadás szereplői ugyanis a teljesen üres nézőtér előtt olyan odaadással, olyan tehetségesen és olyan szívvel játszották el a darabot, hogy az valósággal meghatotta Marton Lászlót.
„Nem is tudom, honnan vették elő ezt a mérhetetlen tartalékenergiát, hogy egy ilyen gyönyörű délutáni próbát kaptam tőlük. Segítségemre volt Várnai Ildikó, a legrégebbi munkatársaim egyike és a barátom is egyben, aki az előadás asszisztense volt, s bár ő sem tartozik már a színházhoz, a kedvemért bejött. Mi ketten voltunk a nézői a próbának, amely mélyen meg is érintett bennünket. Az odaadás, az akarat, az inspiráció, ami az együttesből sugárzott, egyszerűen lenyűgöző volt. Ennek ellenére egy csomó észrevételt feldiktáltam Ildikónak, a megbeszélésen pedig pontról pontra végigvettünk mindent, hogy az esti előadás már tökéletes lehessen, méltó a bemutatóhoz és ehhez a hihetetlenül tehetséges csapathoz. Úgy érzem, ez sikerült.”
Marton László több legendás zenés darab rendezője volt a Vígszínházban. Az ő nevéhez kötődik a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Harmincéves vagyok, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Kőműves Kelemen és még sok más, fergeteges sikerű előadás. A Pál utcai fiúk próbafolyamatát azért érezte kezdettől fogva varázsosnak, mert az együttes szívvel-lélekkel és nagyon kreatívan vett részt a munkában, miközben egy szokatlan nyelvű előadást hoztak létre.
„Meg is lepődik, aki először látja a produkciót, hiszen nem ezt várja A Pál utcai fiúktól. De azután, hogy a néző belekerül az előadás nyelvébe, abba a stílusba, amit ezzel a fiatal csapattal megteremtettünk, szemmel láthatóan élvezi. Hogy ebből ekkora siker lesz, egyikünk sem sejtette. Természetesen reméltük, hogy a nézők szeretni fogják, ez volt mindannyiunk titkos álma. A fogadtatás azonban mindent felülmúlt. Fiatalokat és idősebbeket egyformán mélyen érinti meg a produkció, mert Molnár Ferenc műve remekmű. Hogy ifjúsági regény, csupán műfaji mutatója a zseniális szerzőnek. A történet a hűségről, a becsületről, a bátorságról, az árulásról szól. Arról, hogy mit jelent nekünk a grund, vagyis a haza, a hazánk, és ehhez a mércéhez akar felnőni az előadás. Megpróbáltuk ezeket a témákat őszintén, olyan erővel megszólaltatni, mint amilyen erővel rám hatott a regény, amikor a próbák elkezdése előtt újraolvastam. Mert azt kell, hogy mondjam, engem is mellbevágott, érzelmileg nagyon felkavart.”
Egykori egyetemi növendékei közül négyen játszanak az előadásban. A Nemecseket alakító Vecsei H. Miklós, a Geréb szerepében remeklő Csapó Attila, Kolnayként Tóth András, Barabásként Zoltán Áron. Velük töretlen a kapcsolata Marton Lászlónak.
„Ők egy pillanatra sem engedték el a kezemet. Gyakran eljönnek hozzám, meglátogatnak, írnak, felhívnak. A mi kapcsolatunk ugyanolyan szoros, mint a korábbi időszakban volt, és ki merem mondani, hogy az is marad. Már az egyetemi színészmesterség-órákon tudtuk, hogy a köztünk levő szálak elszakíthatatlanok, és ez érvényes a korábbi növendékeimre is. Ha bármilyen fontos kérdés vetődik fel az életükben, amit meg kell vitatnunk, összejövünk és megbeszéljük. Itt is, amióta műsoron van A Pál utcai fiúk, az összetartozás erősen megvan köztünk. Az egy percre sem szakadt meg. Hálás is vagyok a sorsnak, hogy ez így alakult.”
Hosszú, nagyon komoly próba volt a vígszínházi. Végig intenzíven, koncentráltan dolgozott a csapat.
„Nekem ez nagyon nagy élmény volt – hangsúlyozza a rendező. – A százszázalékos figyelem, akarás dominált munka közben, hogy a színészek újra birtokba vegyék az előadást, és ugyanolyan tökéletesen adják elő, mint annak idején. Bennük volt az őszinte szóra való kíváncsiság, és hogy térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Szerencsés, ihletett délutánt töltöttünk el együtt. Kellenek az ilyen megbeszélések. Ahhoz, hogy művészileg egyben tudjon maradni az előadás, elkerülhetetlenek az időnkénti próbák.”
Íme, néhány adat A Pál utcai fiúk „életrajzából”. Négy hónappal a 2016. novemberi bemutató után, 2017 tavaszán aranylemezt kaptak az előadás alkotói. A főszereplők közül néhányan Grund néven zenekart alapítottak, amely azóta is sikeres koncerteket ad. 2018 tavaszán, a 150. előadáson már a platinalemezt vették át. A Mi vagyunk a grund című dalhoz klip készült, amelyet százezrek tekintettek meg a neten. 2019. január 10-én a 200. előadást játszották, az idei POSZT-on pedig a 233-at láthatták a nézők. Marton László abban bízik, hogy az eredeti szereposztás hosszú ideig viheti még az előadást.
„Ebben a produkcióban minden résztvevő odaadása, invenciója benne van. Az előadásnak ezt az állapotát kell életben tartani ahhoz, hogy a nézők minden alkalommal értékes művészi teljesítményt kapjanak. S hogy meddig működhet az eredeti szereposztás? Én úgy gondolom, nem az életkoruk a döntő abban, hogy hiteles alakítást nyújtsanak. Az első pillanattól fogva, ahogy elkezdtünk dolgozni, tudtuk, hogy nem a saját életkoruknak megfelelő figurákat fognak játszani, hanem jellemeket. Nem is próbáltak meg soha gyerekeknek látszani. Mindenkinél igyekeztünk az adott jellemet kitapogatni, és pontosan megszólaltatni. Ezért lett a munkájuk ilyen gyönyörű és meggyőző, ezért ragyognak ilyen erős fénnyel a színpadon. Ha azt a szimbiózist tehát, ami a szerep és köztük van, az előadás menetében életben tudják tartani, akkor ők ezt sokáig játszhatják. És hiszem, hogy játszani is fogják.”