Van bennem egyfajta makacsság

JUHÁSZ KATALIN

Írópalántaként ismertelek meg, és kissé elszomorodtam, amikor megtudtam, hogy felvettek a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára. Arra gondoltam, de kár, hogy a színház elszippant egy tehetséget az irodalomtól…

Nem választási helyzetként éltem ezt meg. Alapvetően gyűlölök dönteni, csak akkor sikerül, ha nagyon rákényszerítenek. Mindent megtettem, hogy bekerüljek a színész szakra, de tudtam, hogy az írást nem hagyom abba. Mert az írás szerintem flexibilis dolog, bármihez hozzá lehet igazítani. Előtte már felvettek színházelmélet szakra, úgyhogy nyugodtan készültem arra a bizonyos felvételire. Végül azért döntöttem a színészet mellett, mert az elméletet túl száraznak éreztem. A gimnáziumban egyébként a rendező szak felé kacsingattam, de ehhez akkor még nem tartottam magam elég érettnek. Úgy éreztem, időre és tapasztalatokra van szükségem.

A színész szakon szereztél olyan tapasztalatokat, amelyeket rendezőtanoncként hasznosítani tudtál?

Igen, főleg az önismeret és az emberismeret terén, illetve különböző megfigyelések szintjén, például a testnyelvet illetően. Tizennyolc éves korban érdekes figyelni, miként működik az ember, amikor nézik, hogyan tudja kontrollálni magát, hogyan idéz elő magában érzéseket, testi reakciókat. Elméleti megalapozottság nélkül viszont a kreativitás is csak véletlenszerű. A színház a pillanatnyi jelenlétet próbálja megragadni, amiből ugyan következtethetünk szabályszerűségekre, de semmire sincs egy általános megoldás.

Vagyis minden rendezőnek ki kellene állnia színpadra, hogy a másik oldalt is megismerje?

Miután átléptem rendező-dramaturg szakra, sokat segített a konkrét színpadi munkában az, hogy előtte színésznek tanultam. Másképp tud beszélni az ember olyan dolgokról, amiket a saját bőrén tapasztalt.

A dramaturg viszont a szöveggel dolgozik, és közelebb áll az íróhoz, szerkesztőhöz.

Jól megtanították nekünk a szövegértelmezést, de nem éreztem, hogy a színház számomra alkalmas terület lenne az önmegvalósításra. Ott csak egy rész vagyok a nagy egészben, és ha ezt szem elől tévesztem, kilazul egy csavar a gépezetben, amelybe több különböző galaxisból érkeztek emberek. A színészek mellett ott vannak a jelmeztervezők, a díszlettervezők, a látványtervezők, akik szintén részt vesznek az előadás létrehozásában. Ezeket az alkotói energiákat kell összefognia a rendezőnek. A folyamat ott kezdődik, hogy az ember talál egy izgalmas szöveget, és alaposan belemászik: értelmezi, elképzeli a színpadon. Ahhoz, hogy az eredmény olyan legyen, amilyennek megálmodta, már az első olvasópróbán el kell hintenie a magokat az emberekben. Majd, miután ezek kicsíráznak és szárba szökkennek, próbál nyesni belőlük vagy összefonni őket. A dramaturg pedig a szobrász, aki lefejti az anyagról a felesleget. Ez sokkal racionálisabb munka, mint a rendezés. A színházcsinálás a kompromisszumok művészete. Az író ehhez képest teljesen szabad lény.

Tavaly diplomáztál, de nem igyekeztél színháznál elhelyezkedni. Az Irodalmi Szemlét szerkeszted, emellett a Comenius Egyetem magyar tanszékének a doktorandusza vagy. Miért döntöttél így?

Kezdjük egy banalitással: jó, hogy van állandó jövedelmem. Nem vagyok az a típus, aki küldözgeti az életrajzát mindenhova. Másrészt van bennem egyfajta makacsság, nem szeretnék csak azért megrendezni, mondjuk, egy habkönnyű komédiát, hogy a szakmámban dolgozhassak. Továbbra is nyitott vagyok a színházi munkára, ám ha nincs belső késztetésem valamire, akkor inkább nem csinálom. Létrehozhatnék például egy független társulatot. Ehhez viszont nem érzem magamat elég stabil és expresszív személyiségnek, azt sem hiszem, hogy tudnék pályázni, lobbizni. Az embereket nem igazán érdekli a színház, pedig néző híján nem működhet. A doktori iskola azért jó, mert ott minden csak rajtam múlik, az alapelváráson túl azzal töltöm meg, amivel akarom. Örülök, hogy kiélhetem azokat a másfajta kreatív hajlamaimat, amelyek az elmúlt években háttérbe szorultak. Gondolok itt a tudományos tevékenységre. Most leginkább a motívumtörténet érdekel, vagyis az, hogy különböző formák, szimbólumok, történettípusok hogyan hagyományozódnak.

Második éve szerkeszted Szalay Zoltánnal az Irodalmi Szemlét. A folyóiratot is azzal töltöd meg, amivel akarod?

Részben. Bizonyos dolgokra rá vagyok kényszerítve, például olyan szövegeket is el kell olvasnom, amelyekkel egyébként nem foglalkoznék. Ez a fajta munka is kíván némi dramaturgi hozzáállást, mert a lap koncepciójába kell beilleszteni a szövegeket. Annál is inkább, mert az utóbbi időben áttértünk a tematikus számokra. Sokat ötletelünk, mindketten felvetünk témákat, és a végén már nem is tudjuk, melyik ötlet kitől származott. Pont, mint egy színházi előadás esetében.

Új köteted Halott föld, halott lányok címmel jelent meg a Kalligramnál. A bemutatón Szalay Zoltán két nevet említett a könyvvel kapcsolatban: Thomas Bernhardét és Franz Kafkáét. Mindketten másfelől közelítenek a témáikhoz, de ugyanoda érkeznek meg: sötétnek, átláthatatlannak ábrázolják a világot. Nálad mi volt a kiindulópont és a cél?

Ezt a kérdést a kötet összeállításakor fogalmaztam meg magamnak. Hét novella szerepel benne, a középső két részre bontja az egészet, vagyis a tükörszerkezetet választottam. A novellák születésekor még nem tudtam, hogy könyvet írok. Olyan témák érdekeltek, mint a labirintus, a valóság és a képzelet viszonya, illetve az, hogy hány valóság létezhet. Aztán a gondolatok megették egymást, például két ellentétes dolog egyesült, paradoxon keletkezett. Ez adott irányt a kötetnek. Hogy akár két ellentétes állítás is lehet egyszerre igaz. Hogy egy ponton véget érhet a racionalitás. Nem kell tudnom, hogyan jutok el valahova, de azt tudnom kell, hova megyek. Látom a következő hegycsúcsot, azt viszont nem, milyen megpróbáltatások várnak rám a völgyben.

Az író általában különböző szerepekbe bújik, és viszi magával az olvasót, csakúgy, mint a színész. Segít az írásban, hogy színészet tanultál?

Ha az író jó karaktert vagy helyzetet akar teremteni, úgy gondolkodik, mint egy színész. Ha pedig látványt akar nyújtani, párbeszédet ír vagy szerkeszt, az a rendezői-dramaturgi munkához áll közel. Vagyis mindent, amit eddig tanultam, fel tudok használni az írásban.