Vajon mennyit bír egy ember...

Ismered azt az érzést, amikor estefelé leülsz a tévé elé, hogy megnézd az időjárás-jelentést, mondván, ennyi neked is jár, egész nap dolgoztál, akár az igavonó állat, akkor hát most igenis leülsz egy kicsit, hogy miközben a lábadat pihenteted, legalább annyit megtudj a világról, milyen időjárásra számíthatsz másnap? Kényelmes karosszékedben szépen végigülöd a néhány perces műsort, s amikor családtagjaid megkérdik: na, mit mondtak, hány fok várható holnap? – csak nézel, nézel bambán, aztán magadhoz térsz, de nem érted, hogy lehet, hogy egyetlen szót sem hallottál a jelentésből. Sőt azt sem tudod, hogy férfi vagy nő volt-e, aki a várható időjárásról beszélt. Akkor tudatosítod csak igazán, milyen fáradt vagy már estére, s ez így megy nap mint nap.

A munkahelyeden sem győzöd a munkát, otthon sem. Magadba fordulsz: biztosan öregszel, mi más lehetne az oka. Hiszen régebben sokkal könnyebben ment minden. Bezzeg, akkor nem okozott gondot a háztartás. Munkából hazajövet vígan elbántál a konyhakerttel, kész öröm volt a befőzés, a különféle szörpök, lekvárok, csalamádék, saláták készítése. Telente pedig más tennivalóknak hódoltál: kötöttél, varrtál, ruhákat javítgattál... Most meg? Csak rakod halomra a lyukas zoknikat, pedig tudod, hogy már sohasem fogod bestoppolni őket. S kész katasztrófa, ha érik az eper, a barack, a szilva... Tudod, hogy fel kell dolgoznod, ezt a munkát nem halogathatod. A kert pedig egyenesen rémisztő – a sűrű gazban alig találod a termést. Már te is azt mondogatod, amit nem egyszer hallottál a szomszédoktól, hogy jó lenne csukott szemmel locsolni, mert akkor nem aggasztana az a borzasztó látvány.

S már egyre kevesebbet olvasol. Igaz, a József Attila-kötetet – megsárgult és zsírpecsétes oldalaival – továbbra sem tudod nélkülözni. Még mindig ott van a konyhában, s ha már úgy érzed, minden kötél szakad, leülsz a rendetlenség közepébe, s elolvasol néhány verset. Elmélázol egyes sorok pimaszul lezser hangzása fölött: „És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.” – És elgondolkozol: micsoda hajszában élsz! De miért? Ennyit kell gürcölni az egyszerű megélhetésért? Egyre nagyobbak az igények a munkahelyeden. Nincs megállás, minden ismerősöd is ezt állítja. Például a barátnőd, aki kórházban dolgozik. Eddig tizennégyen voltak az osztályon, most nyolcan látják el ugyanazt a munkát, sőt két szobával bővítették az osztályt, ami plusz hat beteget jelent. A szomszédod az egyik fővárosi hivatal iktatójában dolgozik. Azt hitted, hogy neki nyugalma van a munkahelyén. Tévedés. Ő is panaszkodik. Jó néhány éve egyedül csinálja ugyanazt, amit régebben hárman végeztek. Nem túloz, amikor azt állítja, hogy vécére se tud kimenni. Ebédről meg csak álmodozhat, hiszen az iktató egész nap működik, s nincs, aki helyettesítené őt, amíg ebédszünetet tartana. A húgod, aki elárusítónő egy nagyáruházban, állandó időhiányról, kialvatlanságról és hullafáradtságról beszél. Nővéred, aki egy autógyár fióküzemében dolgozik, apró alkatrészeket készít ezerszám, már nem mond semmit. A szinte megvalósíthatatlan napi norma teljesítése minden erejét kifacsarja. Pedig hát teljesíteni kell, különben csökken a jövedelem, azt pedig senki sem engedheti meg magának. A férjed rendszerint ingerült, a lányod szemtelen, a fiad makacs, se idejük, se erejük nincs arra, hogy estefelé uborkás üvegeket mossanak, hogy – ők ezt állítják – te eleget tehess befőzési hóbortodnak. Váltig hajtogatják, hogy azt a pár üveg befőttet meg tudnátok venni, s akkor nem kellene még ilyesmivel is bajlódni. Csak te tudod igazán, hogy mit jelent a háztáji, hiszen te kezeled a családi kasszát. S kötelez az apai örökség is, a kert. S csinálsz mindent tovább, szívósan próbálsz helytállni a munkahelyeden és otthon is. Végül is örülhetsz, hogy van munkád, hogy havonta rendszeresen megkapod a fizetésedet, még ha keveselled is, mégis csak jobb, mintha munkanélküli volnál. Közben pedig azon rágódsz, mennyit bírhat az ember. „...Én dolgozni akarok!” – mondja tovább József Attila. Te pedig vitába szállsz vele: rendben van, a munka valóban jó dolog. Csakhogy a jóból is megárt a sok. S a költő szavait így módosítod: Én élni szeretnék. Kicsit nyugodtabban, kicsit kényelmesebben.

Vagy ez már nagyravágyás?