Újvacsora

„Adna a jóból többet a teremtő!” – szakadt ki belőle, amikor a diófáról lehasított egy száraz rönköt a vihar, és az ablakba vágta. Az üveg ezer darabra fröccsent, még az ágyra is jutott a cserepekből. Egy éles szilánkba bele is tenyerelt, ahogy ijedtében kipattant a dunyha alól. A kapcsoló felé nyúlt, de az égőben nem gyulladt fény. A letört ág összeverte a villanydrótokat, csóvában hullottak a szikrák, s áram nélkül maradt a ház. „Adna a jóból többet a teremtő, ne mindig csak a rosszat szórná szegény fejemre” – mondta, amikor megnyugodott, hogy csak a szél tört rá nagy robajjal, nem ember lépett a szobába, s nem kell féltenie az életét. Rettegve feküdt le minden este, és éberen aludt, annyira, hogy nem tudta, képzeleg vagy álmodja-e azokat a furcsa alakokat, akiket a háza körül látott motoszkálni. Azt hitte, eljött a vég, valaki nekivágta az üvegtáblának a diófarönköt, s belépett az ütött résen. De csak a szél sikított az üvegnyíláson, emberi mozgás nem ütött zajt. Levette a kapcsolóról a kezét, a falnak lapulva odalépdelt az ágya mellé passzított kisszékhez. A gyógyszerdobozok, kenőcstubusok között kitapogatta az elemlámpát, és felgyújtotta. „Milyen pusztítás!” – sóhajtott fel, ahogy a halvány fénycsíkot ide-oda futtatta a szobában. Megborzongott, mert a szél beszökött a házba, és nyomában egyre erősebben tolakodott be a téli hideg. Közelített az ablakhoz, megfontolt léptekkel, nehogy megcsúszon egy üvegcserépen. Amint közelebb lépett, a széllel nedves hűvösség csapott az arcába. „Hó – eszmélt rá. – Megeredt a hó – állapította meg. – Épp most kezdett hullani. Nem várhatott volna egy kicsit – méltatlankodott –, hogy ne lenne vele tele a szoba.”

A konyhában bóbiskolt reggelig. Ráborult az asztallapon kinyújtott karjára, de nem tudott álomra szenderülni. Érezte, hogy bent jár a szél a szobában. Ez sem hagyta aludni, és a gondolatok sem. „Ejnye” – sóhajtott fel néha, amikor már-már fizikai fájdalmat érzett attól, amivel a feje volt tele. A zaklató gonddal, hogy mitévő legyen. Kihez kopogjon be reggel, hiszen karácsony első napja lesz. Kit zavargasson, hogy ha üveget nem is gittez a keretbe, legalább fóliával befoltozza az ablakot. „De megjártam, de megjártam... – ismételgette – éppen karácsonyra.”

Marta magát, hogy miért is nem cselekedtem hamarabb. Nem történt volna baj, ha ahogy eltervezte, még ősszel, lombhullatás után szólt volna valakinek, hogy vegye ki a fát. De nem volt hozzászokva, hogy törődnie kell a férfimunkával is. Az ő emberének, amíg élt, mindenre volt gondja. Mindent megjavított, ami munka adódott a ház körül, azt elvégezte, neki csak a mosás meg a főzés maradt. Néha kevésnek is tűnt a napi teendő, bírt volna többet is. De nem volt, akivel törődjön, kettecskéjük gondját kellett csak viselnie. Született ugyan egy fiúgyermekük, aki elment tanulni városra, s úgy odaszokott, hogy alig-alig látogatott haza. Később Jugóból átszökött a szabad világba, onnan meg nem jöhetett.

***

Berakodott a kukoricacsuhéból font nagyszatyorba. Volt még egy készlet gyolcs konyharuhája, azokkal betekerte az edényeket, hogy tartsák a meleget. A pakkot felakasztotta a kormányra, mert mindig tolta maga mellett a biciklit, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Bizonytalanok voltak már a léptei. Észrevette, ahogy a harmadik szomszédban, az útra néző ablakon meglebben a függöny. A gyerekek kikukucskáltak mögüle, a felnőttek meg hajtották el őket, hogy „ne lessétek, már megint vonul, viszi a megzavarodott elméje”. Ő csak biggyesztett, és még jobban nekifeszült, oldalra fordítva a fejét, hogy ne csípje annyira az arcát a metsző szembeszél.

„Istenem, mennyi csillogó cifraság” – nézte az ablakokba tett fenyőkön villódzó fényeket. „A mi időnkben megvolt a karácsony parádé nélkül is” – mondta, mikor elhagyta az utolsó házat is, s kiért a temetői útra. A dinamót, amit még az ura szerelt a biciklire, ráhajtotta a kerékgumira, és a kormányra erősített lámpában pirosas fény pislákolt fel. Csóvája ficánkolt a havon, de nem világított annyit, hogy lássa maga előtt az utat. Nem is kellett neki világosság, becsukott szemmel is eltalált volna a temetőbe.

A Jézus-keresztnek támasztotta a biciklit. Csönd volt, csak a kutyák vonítását lehetett hallani a faluból. Motorbúgást, más zajokat nem. „Senki se jár ilyenkor az utcán – állapította meg. – Szentestén mindenki behúzódik.”

Fehér vásznat terített a sírra, a széleire nehezékeket rakott, hogy ne tolakodjon alá a szél. Kirakta rá a szatyorból, amit hozott, a karácsonyesti vacsorát. „Jó az Isten, jót ád – mondta, miután keresztet vetett magán. – Te voltál nekem az életben a legnagyobb jó, drága uram.” Nekilátott az evésnek. Kikanalazgatta a levest némán, és szó nélkül majszolta el a kalácsot is. Jóllakott hamar. Nem evett sokat, a leves után csak egy szeletet a kakaós kalácsból. De többet hozott, nem csak a magának való adagot, mert ugyanannyit főz most is, mint amikor ketten voltak. Szedelőzködött. Visszarakta a szatyorba az edényeket s az összehajtogatott konyharuhákat. Aztán oldalára fordítva letette a szatyrot a kő sírkeretre. Ülő helyzetéből megdőlt egy kicsit, és a fejét a szatyorra hajtotta. „Lefekszem egy kicsit ide melléd” – szólt az urához. Aztán egy idő után, a sötét sírkőre szegezve a tekintetét, síró panaszként folytatta: „Lehet, hogy ez lesz az utolsó karácsonyunk, így, egymás nélkül. Talán jövőre már együtt leszünk.”

***

Soha nem hagyta szanaszét a holmiját, mindig mindent a helyére rakott. Ezúttal azonban a biciklit nem tolta be a külső kamrába, csak nekidöntötte a megereszkedett, öböllel lógó drótkerítésnek, mert mintha valami azt súgta volna neki, hogy ne vesztegesse az időt. Leverte a lábáról a havat, és megpróbálta elfordítani a kulcsot a lyukban, de nem ment. Úgy tűnt neki, hogy nincs rázárva. Furcsállotta, hiszen rajta és megboldogult urán kívül csak egy valakinek volt kulcsa a lakástól, de az már régen nincs. Neki is csak ritkán jutott eszébe, hogy az a valaki, aki fájón él benne, nem nyitotta vele az ajtót évek óta. Pedig miatta nem cserélték ki a zárat, nehogy kint rekedjen, ha ők nincsenek otthon. Ahogy belépett, megszokásból emelte a kezét, s felkattintotta a kapcsolót. Az égőben fény gyúlt. „Ez meg hogy lehet – álmélkodott –, amikor elmentem, még nem volt áram?!” A konyhában is fényt tudott gyújtani. Kitárta az ajtót, s a küszöbön állva, kezében tartva a kilincset, benézett a szobába. „No, de ilyet!” – szakította ki belőle a meglepetés. Az ablak, amelybe a diófaág becsapódott, ép volt, még csak repedés se húzódott rajta. A szél morgását már csak kintről hallotta, lökései nem tomboltak odabent. Előbb megijedt önmagától, hogy megromlott az elméje, aztán meg a neszezéstől riadt meg. Azt hallotta, hogy valaki a bejárati ajtót nyitja. Megfordult, s a konyhából figyelte, hogy egy férfi, akit sose látott, nem falubeli, elindul őfelé. Hátrahőkölt, s a szemével keresett valamit, amit felkaphatna, amivel védhetné magát, ha a jövevény támadni próbál. De a férfi semmi jelét nem adta a támadó szándéknak, átlépte a konyhaajtó küszöbét is, és úgy mozgott a lakásban, mint akinek ismerős a járás. Megnyitotta a vízcsapot, kezet mosott, és hosszan szárítgatta a tenyerét, a kézfejét a törülközőkendővel.

– Mi volt itt, mama, özönvíz? – és választ sem várva magyarázta. – Kicseréltem az ablakszárnyat, találtam a kamrában egy ugyanilyet, éppen passzol.

Állt az idegen férfivel szemben megszeppenve, mert nem értette, mi történik körülötte.

– Ne nézzen ilyen hitetlenkedve, mama. Én vagyok, a fia – mondta. Felkapta, és megpördült ott a konyha közepén, anyjával a karjában.

Őbelőle a nagy forgásban úgy kiszorult a szusz, hogy alig tudott szólni. Annyit préselt ki magából:

– Fiam, drága fiam, itthon lennél!?

Zavartan toporgott ide-oda, felkapott ezt-azt, ami a keze ügyébe került, aztán visszatette. Nem tudta, mit kezdjen magával, mit kezdjen azzal a másikkal, mit kezdjen a helyzettel. Hogyan dobja el magától, hogyan felejtse el azokat az esztendőket, amelyek majdnem idegenné tették a hirtelen találkozást.

Kintről tompa puffanás hallatszott, amire mindketten az ablak felé fordították a fejüket.

– Csak a bicikli dőlt el – nyugtatta azt az emberi lényt, ha igaz, a fiát, aki ott volt vele egy helyiségben. – Megyek, betolom a helyére – és indult kifelé, úgy, ahogy volt, bentiesen, kabát nélkül, szvetterben.

A férfi megfogta a karját, megállította.

– Hagyja, mama, majd én!

Hideg szél csapódott befelé, ahogy a férfi, a fia becsukta maga mögött az ajtót. Ennek a szélnek az érintésétől kitisztult előtte mindaz, ami addig hihetetlennek, titokzatosnak, álomszerűnek, kuszáltnak, zavartnak tűnt. Ideges mozdulatokkal nyitogatni kezdte a konyhaszekrény fiókjait, szekrényajtóit, majd benézett a hűtőbe is. S amikor a fia újra ott állt mellette, pironkodva vallotta be:

– Nem vártalak, nem készültem vacsorával. Apádat látogattam meg – aztán már csak magának, de azért hallhatóan mondta. – Ilyen karácsonyt, istenem. Nincs semmim. Semmim, amit adhatnék – és hol a tűzhelyhez, hol a szekrényhez lépett, széttárt karokkal.

Fia odalépett hozzá, és magával szembe fordította.

– Nem baj, mama – súgta neki –, nincs fontosabb, mint hogy együtt vagyunk.

– Várj csak! – bontakozott ki a karok jóleső szorításából. – Éhen azért nem halunk.

Kapkodva kipakolt a szatyorból. Kivirult, hogy újra háziasszony lehet, gondoskodnia kell valakiről. Feltette melegedni a temetőből visszahozott lencselevest, és tányérra rakta a megmaradt kalácsszeleteket. Vadonatúj asztalruhát terített a kitöredezett linóabroszra, s kirakta az ételt a fia elé.

– Én már ettem. Apáddal – mondta.

De hogy ne egyedül egyen a fia, leült mellé az asztalhoz, elvett egy kalácsot a tányérról, és jó érzéssel megvacsoráztak. Úgy érezték, nem is a testüket, hanem a lelküket táplálják.

A kialudt szeretet támadt fel bennük.

Álmából azon az éjszakán el is tűntek az árnyak. Többé nem büntették őt.