Új szlogen: színház a határon

Telihay Péter és Kiss Péntek József – a jövőbe tekintenekDömötör Ede felvétele 2001 december végéig Mokos Attila töltötte be a művészeti vezetői tisztet a Jókai Színházban. „Decemberben Attila lemondott – meséli Kiss Péntek József, az intézmény igazgatója. – Hozzá kell tennem, nem valamiféle személyes ellentétek miatt döntött így: a továbbiakban a színművészi pályájára szeretne több energiát fordítani, s a művészeti vezetői munka rengeteg idejét, erejét felemésztette. Úgy vélem, szükséges, hogy a színház új művészeti elképzelések, szakmai elvárások nyomán haladjon. Elkerülhetetlennek tartom, hogy olyan egyéniség kerüljön a színház művészeti életének az élére, aki szakmailag megbízható, tehetséges, olyan életkorban van, amikor még komoly célok lehetnek előtte, és külső ember. Most és itt az eszményi állapothoz az közelít a leginkább, ha a művészeti vezetői-főrendezői poszton dolgozó színházi alkotó bizonyos felülnézetből tudja szemlélni a színház, a társulat menetét, hétköznapi gondjait. Telihay Péterre esett a választásom – már az első találkozásunkkor úgy éreztem, ő az az alkotóművész, akivel érdemes lenne a színház továbblépéséről gondolkodni. 2001 februárjában a budapesti Thália Színházban játszottuk a Csongor és Tünde, valamint az Isten veled, Monarchia című produkciókat, Péterrel ott ismerkedtünk meg az egyik szünetben. Éppen gondban voltunk a Tartuffe-fel; akit eredetileg felkértünk a rendezésre, visszalépett. Felajánlottam a munkát Péternek, aki azt válaszolta, szívesen rendezne Komáromban, de nem szívesen csinálná meg a Tartuffe-öt. Végül mégis megegyeztünk, s túlzás nélkül állíthatom, hogy az elmúlt három évadnak az Amadeus mellett a másik nagy, fontos előadása született meg a rendezésében. A próbafolyamat furcsa légkörben zajlott: egyszerre volt lazább és keményebb a megszokottnál. Az előadásban szereplő művészekkel rengeteget beszélgettek, elemeztek, egy sor problémát asztal mellett oldottak meg. Emellett Péter őrült gyors tempót diktált. Gyorsan dolgozik, mégsem sokkolja a színészeket, soha nem érzik azt, hogy valamire nem jutott elég idő. Nemrég láttam egy szolnoki előadását is, a Háztűznézőt. Azt vettem észre, hogy egyrészt fergeteges tempót diktál az előadásnak, másrészt szokatlan helyzetmegoldásokkal él, s minden színésznek teremt időt, teret, módot, hogy egy-egy jelenet róla szóljon. Azaz minden szereplője meg tudja mutatni magát az előadásban, nem csúszik bele egyik sem a »futottak még…« kategóriába. Emellett kétdiplomás színházi emberről van szó, dramaturg és rendező szakon is végzett, tehát mindkét oldalról képes megvizsgálni a dolgokat, s képes önmagát is felülbírálni, ha kell. Jövőre ötvenéves a komáromi színház, s ezt az évfordulót visszatekintéssel, az elődök előtti hódolattal kell megünnepelni, de a színház olyan pillanatát éli, amikor a továbblépés mikéntjén is el kell gondolkodnunk. Ha meg akarjuk szólítani a felnövő generációkat, olyan színházi eszköztárat, kifejezési formát kell találnunk, amely megérinti őket. Telihay Pétert erre szerződtettem. Le kell szögeznem, hogy nem műfajorientált művészeti vezetőről-főrendezőről van szó, Péter a szó legnemesebb értelmében mindenevő, a minőség kérdésében viszont kérlelhetetlen. A továbbiakban is játszunk vígjátékot, operettet, csak a szemléleten módosítunk, jó irányban.”

Telihay Péter a napokban ambiciózus programot hirdetett meg, amelynek alapköve, hogy a Jókai Színházat ki kell emelni a kisebbségi lét karanténjából, s a „színház a határon” szlogent komolyan véve progresszívnak kell bizonyulni a magyar nyelvű színjátszásban és a szlovákiai színházi struktúrában egyaránt. A művészeti vezető szerint ehhez minden adott, kivéve talán az anyagiakat. Annak érdekében, hogy e téren se szenvedjen hiányt az intézmény, Telihay Péter és Kiss Péntek József egy mecénási rendszer megteremtésén dolgozik: szeretnék megszólítani a dél-szlovákiai gazdasági, politikai, szellemi elit képviselőit, akik székeket vehetnének a színházban, s ezáltal is kiemelten támogatnák a működését. A színház cserébe minden premierhez egy „mecénási estet” szervezne, ahol az előadás után reprezentatív fogadáson vehetnének részt a vendégek, s elcseveghetnének egymással és a színház művészeivel. „Az a célunk, hogy elérjük: színházba járni legyen sikk, társadalmilag kötelező, s aki valamit ad magára, ez alól a kötelezettség alól ne vonhassa ki magát. Hogy a társadalmi, gazdasági, politikai elit fénye felemelje a színházat, a színház fénye pedig őket” – mondta Telihay Péter.

S hogy mit várhat a közönség az új művészi arculat formálásának következményeként? Telihay két alapelvet idézett: „Az első a BBC kódexéből származik – a nézőnek nem azt kell adni, amit akar, hanem amit akarnia kellene. Ez azt jelenti, hogy minőségi, elgondolkodtatóbb, felkavaróbb, megkerülhetetlenebb előadások szülessenek. A színház műfajilag sokszínű marad, de színvonalas. A másik alapelv: a bajnak elébe kell menni. Bármi következzen, arra nem lehet elég jól felkészülni. Az egyetlen biztos pont, ha az igényesség mércéje szerint építjük fel a színház arculatát, a saját mércénk szerint, nem pedig aszerint, hogy mit várnak el tőlünk.”

A fiatal színházi alkotó – akinek eddigi munkáiról, mint azt Kiss Péntek József megjegyezte, a közönség és a szakma is rendszerint sokat, hosszasan beszélt, s ami ennél is fontosabb, jókat mondott; így nem véletlen az sem, hogy a budapesti Nemzeti Színház nyitó előadásának, Az ember tragédiájának a színrevitelében dramaturgként működik közre – az idei évadban is rendez Komáromban (a Galóczának február 22-én lesz a bemutatója), s a 2002/ 2003-as ünnepi évadból rendezőként és művészeti vezetőként egyaránt kiveszi a részét. Mint azt Telihay Péter röviden felvázolta, a jubileumi nyitó előadás Csehov Sirálya lesz, majd egy ifjúsági előadás, a János vitéz következik; egy-egy kortárs darabot rendez Czajlik József és Balikó Tamás, több mint valószínű, hogy Martin Huba is leruccan Komáromba egy kortárs magyar mű színpadra állítására; az ünnepi évad nyári bemutatója pedig egy operett vagy musical lesz. Az új művészeti vezető elképzelései szerint a színház hosszabb távú dramaturgiai terve is az ünnepi évad programjában megmutatkozó erővonalak mentén alakulna: „Szeretném, ha a Jókai Színház műsorában megjelennének az igazi nagy klasszikusok: Shakespeare, Csehov, Schiller, Brecht... A korosabb és a fiatal színészek aránya szinte predesztinálja ezt a társulatot arra, hogy klasszikusokat játsszon. Emellett fokozott figyelemmel kísérnénk a kortárs magyar darabokat is. Mindenképpen szeretnénk elérni, hogy reprezentatív szlovák színházi személyiségek is dolgozzanak nálunk. Az ünnepi évadban Martin Hubára számítunk, akivel a rendezés tényében már megegyeztünk, csak a dráma vitatott még. Az ő rendezése azért is izgalmas vállalkozás, mert a társulat tagjainak a jelentős hányada a növendéke volt. Továbbá őszre elkészül a színház stúdiója, ahol olyan előadásokat is tervezhetünk, amelyekre 300 embert nem lehet bevinni, de a társulatot önfejlesztésre késztetik, s azok a nézők, akik érdeklődnek a progresszív színházi csemegék iránt, kielégíthetik az igényüket. Nem akarunk lemondani a pozsonyi magyar színészpalántákról sem – szeretnénk otthont adni a vizsgaelőadásaiknak. Ezenkívül önálló estek, monodrámák kaphatnak majd helyet a stúdióban.”