Turisták, akik hősök lettek

Eastwood kedvenc témái közé tartoznak a hétköznapi hősök, ezért is döntött úgy, hogy soron következő, 36. filmjében bemutatja a vonaton utazott két szabadságos amerikai katona és egy gyerekkori barátjuk heroikus cselekedetét, amelynek köszönhetően a támadás nem végződött halálos áldozatokat követelő rettenetes vérfürdővel. „Olyan történetekkel dolgoztam mindig, amelyekre véletlenszerűen találtam rá, és felkeltették az érdeklődésemet, mert valami kivételességet láttam bennük. Olyasmit, ami az egész társadalom hasznára válhat. Mint amilyen ez a történet is, ezért is tartottam fontosnak a megfilmesítését” – nyilatkozta a rendező.

Az elkészült mű is kivételes. Azzá teszi, hogy nem műtermi körülmények között, hanem identikus környezetben, az említett vonalon (menetrend szerint) közlekedő vonaton vették fel a támadás epizódjait, mégpedig a három igazi hőssel – Anthony Sadlerrel, Alek Skarlatosszal és Spencer Stone-nal. Clint Eastwood kérésére vállalták, hogy kamera előtt eljátsszák ugyanazt, amit az éles helyzetben megéltek. Rajtuk kívül az egykori utasok közül is feltűnnek néhányan a filmes eszközökkel rekonstruált támadásban. A párizsi vonat kivételes a hősök kitüntetésére rendezett díjátadás ceremóniájának autentikusságával is. Mély érzelmi hatást gyakorol a nézőre, igazolva a rendező szavait, hogy ez a történet kivételes, és megérdemel egy ilyen mozis mementót.

Eastwood mesterfokon készít tipikus, történetelbeszélő, minden elemében jellegzetesen amerikai filmet. Új opusa is ilyen mestermunka. A legapróbb momentumnak is súlya és a későbbieket értelmező tartalma van; nincs mellébeszélés, csak a fejleményeket indokló érdemit mondja ki és mutatja meg, elkülönítve a mellékestől; lényegre törőn ábrázolja a szociális és a lélektani hátteret, hogy hitelesítse a karakterek későbbi viselkedését; az érzelmi töltetbe tudatosan, mértani pontossággal elegyít ilyen-olyan (célzottan ható) emóciókat. Az ilyen olajozott gépezet persze előreláthatóvá is teszi a fejleményeket, A párizsi vonatban különösen, hiszen a hírekből részletesen megismerhettük a támadás mozzanatait. Nincs különösebb átírás, átformáló stilizálás, meghamisítás – az van, amit a hősök bizonyos időtávlatból, nem éles helyzetben, a legnagyobb hitelességgel újra át tudtak élni.

Gyerekkori jó barátok voltak a vonaton utazó amerikai fiatalok, akik lélekjelenlétüket megőrizve és a szó szoros értelmében halált megvető bátorsággal megállították az AK–47-es gépfegyverrel támadó férfit. Barátságuk kialakulásának körülményeivel indít, majd kapcsolatuk formálódását követi nyomon a film. A gyerekkorból sok minden kiderül; hogy a fiúk nem tudtak és hogy miért nem tudtak beilleszkedni az iskolában, hogy miért váltak különccé, hogy mi vezette őket oda, hogy már gyerekként a (játék)fegyverek bűvöletében éltek. Megtudjuk, mi vezérelte egyiküket a légierőhöz, a másikukat a nemzeti gárdába. A gyerekkori viszonyok feltárásával kiderül egy s más az iskolai nevelőmunka személyiségtorzító szeplőiről is – ennek tükrében még inkább felértékelődik a barátok felnőttkori hőstette. Idővel elszakadnak és távolra kerülnek egymástól, ennek okaiba is beavat a film, és abba is, miként küzdöttek az érvényesülésért. 2015 nyarán úgy döntenek, hosszú idő után találkoznak, és beutazzák Nyugat-Európát.

A turistaútjuk néhány állomására is elkíséri őket a kamera, csodás képeket rögzít Róma és Velence ikonikus helyszíneiről, ahova minden utazó ellátogat. Eseményekben itt sajnos elszegényedik a film, csak egy „lényeges” momentumot tud felmutatni, hogy a vaporettón utazva egy amerikai lányba botlanak a fiúk – ez annak a hangsúlyozását szolgálja valójában, hogy amerikaiak mindenütt vannak, és összetartanak, bárhol is találkozzanak. A gyerekkor és a vonaton történő események viszik a filmet. Ezeket az élet írta drámaivá, Clint Eastwood „csak” pörgős, izgalmas mozivá transzformálta. A köztes részt a látvány miatt érdemes ébren átvészelni, főleg azoknak, akik nem jártak az említett helyszíneken.