Történet, történelem, egyház

Éppen ezért üdvözlendő, hogy az elmúlt évtizedben új lendületet vettek a helytörténeti kutatások, valamint ezek eredményeinek – olykor másodlagos, harmadlagos stb. – ismertetései. A komoly, a forrásokat biztosan kezelő, alapos kutatásra építő monográfiáktól kezdve a néhány oldalas, történelmi dimenzióval gazdagított helységismertetőkig színes a sor. Rendben is van ez így, hiszen nem mindenki a nagydoktoriját írja, illetve keres ahhoz anyagot; sőt, nyilvánvalóan többségben vagyunk mi, egyszerű halandók, akik megelégszünk az alapismeretekkel: milyen körülmények között éltek nagyszüleink és azok ősei, ez vagy az az épület miként jött létre, kiket érdemes ismernünk szülőhelyünk, vagy az általunk érintett települések hajdani lakói közül, milyen módon befolyásoltak a történelem nagy eseményei, folyamatai egy-egy szűkebb régiót. Jó esetben az egyszerűbb, tájékoztató jellegű kiadványok sem nélkülözik a szolid tudományos alapokat (szolid tudományos alapnak nevezem e helyütt azt a vonást, hogy feltűnő sutaságok nem kerülnek a szövegbe, s az adott kiadvány legalább elemi szinten kifejti a megpendített témákat).

Minap, recenzálás végett kezembe került egy kiadványt: Gábris József és Vas Gyula Náboženské dejiny Svodína – Szőgyén vallástörténelme című munkája. Szép, színes, kétnyelvű füzet, tele fényképekkel a falu templomairól, temetőiről, szakrális kisemlékeiről, s persze az egyes épületek, keresztek rövid, pozitivista, vélhetőleg pontos számbavételével. Nemes vállalkozás vonzó csomagolásban, néhány problémáról azonban nem hallgathatunk.

Kezdjük mindjárt a címmel: egyezményesen elfogadott tény, hogy a magyar nyelvben valaminek nem a történelméről, hanem a történetéről beszélünk, lásd például Magyarország története, filmtörténet, és – nota bene – vallástörténet. A vallástörténet, idegen szóval religionisztika az a tudományág, amely az egyes vallások kialakulásával, terjedésével, tanításaival, jellemző vonásaival foglalkozik, felhasználva a történettudomány, a filozófia, a szellemtörténet, a teológia stb. eredményeit. Hogy ne menjünk messzire, Pozsonyban, a Comenius Egyetem bölcsészkarán a religionisztikának külön tanszéke van. Létezik egy másik tudományterület, az egyháztörténet, mely elsősorban az egyházzal mint intézményrendszerrel, illetve annak történetével foglalkozik. A helytörténeti kutatások az esetek túlnyomó többségében ez utóbbi diszciplínával kerülnek kapcsolatba, lévén hogy tájainkon meglehetősen ritka jelenség, amikor egy szűkebb régiónak sajátságos vallási rendszere van (az egyszerűség kedvéért tekintsünk most el a népi vallásosság megnyilvánulásainak értelmezésétől; ettől nagyrészt a kiadvány szerzői is eltekintettek). A Szőgyént ismertető füzet címe alapján, némi rosszhiszeműséggel, joggal gyanakodhatnék arra, hogy a középkor évszázadaiban bogumil eretnekek, netán nesztoriánus elhajlók, vagy éppen az ősi sámánhit követői telepedtek le itt (adott esetben: keveredtek el az „őslakókkal”), és speciális hittételeket kialakítva a hagyományostól eltérő módon imádták az urat, ami megfelelő ok arra, hogy a kis település vallásának történetét tárgyalja egy kiadvány. Persze a szóban forgó kiadvány nem a vallást, a religiót vizsgálja, hanem a helybéli egyházközséget, pontosabban annak fellelhető emlékeit.

A cím tehát helyesebb lenne, ha Szőgyén egyháztörténetét említené – még akkor is, ha döntő többségében katolikus településről van szó, s a katolikus és protestáns egyházi szervezet különbségéből adódóan, szigorúan véve a fogalmakat, szőgyéni katolikus egyházról nem beszélhetünk. Persze a leghelyesebb az lett volna, ha Gábris József és Vas Gyula a Szőgyén egyházi emlékei címmel adják nyomdába munkájukat, mert a tárgyalt tartalmakat leginkább ez közelíti meg (pluszként az utolsó két fejezet a vallási élet megnyilvánulásának formáit, valamint a hitéletet irányító egyházi személyeket említi).

S végezetül álljon itt egy példa, amely a szöveg helyenként meglehetősen hézagos szövetét illusztrálja: „A község keletkezésének feltételezett időszakában az akkori Magyarország lakosainak többsége a Rómából irányított kereszténységet követte. Természetes, hogy Szőgyén lakói már a község keletkezésekor római katolikusok, hiszen igen közel volt Esztergom, az akkori királyi, érseki székhely. 1241-ben a tatárdúlás következtében a lakosság jelentős része elmenekült vagy elpusztult. A veszély elmúltát követő évtizedeken német és szlovák családok települtek a községbe, akik a visszatérő őslakosokkal azonos vallást követtek” – áll a kiadvány A szőgyéniek vallása című bevezető fejezetének az élén. Azon felül, hogy stiláris bravúrként értékelem, amint sikerült elkerülni, hogy a magyar mint népnév szerepeljen a település létrejöttét meglehetős nagyvonalúsággal vázoló néhány sorban, Szőgyén lassan rejtélyes helységgé válik: Vajon mikor alakult? És egyáltalán – kik voltak az „őslakói”? Talán lényegtelen is, hiszen egyvalamit, hála a kiadványnak, biztosan megtudtunk: hívő keresztények, jó katolikusok.