Történelmi intelmek Izlandról

Izland az Atlanti-óceán északi részén található, egy gondolattal az északi sarkkör alatt. Vannak vulkánjai és gejzírjei, az öblökben fókák, a tengerben halak, de az ország nagyobb része kietlen pusztaság, megművelhető földterület alig akad. A 9. századtól ide érkező viking és kelta telepesek magukkal hozták a birkáikat, szarvasmarháikat, lovaikat, de a források mindig is szűkösek maradtak. Talán ezért is tartják az izlandiak hagyományosan nagy becsben az irodalmat (állítólag Európában egy főre számítva itt veszik a legtöbb könyvet, és minden tizedik izlandi publikált már valamit a neve alatt): kellett ahhoz a költői fantázia, hogy tejjel-mézzel folyó kánaánként mutassák fel ezt az emberi életre alig-alig alkalmas vidéket.
A korábban szájhagyomány útján élő, majd a 12. századtól lejegyzett óizlandi sagák nemcsak a „honfoglalás” mitikus-hősi históriáit örökítették meg, hanem azt az alapvető tapasztalatot is, hogy a legtöbb igény kielégítéséért rendre útra kellett kelni. Ki kalandvágyból, ki muszájból – javakért, ismeretekért, asszonyért – vágott neki újra a nagyvilágnak, hogy aztán ennek a tágasabb külső térnek egy-egy darabkájával visszatérjen oda, ahol „vaj csepeg minden fűszálról”. És ez a helyzet a lényegét tekintve máig sem változott.
„Figyeljetek ránk. Itt vagyunk. Élünk. Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drót nélküli üzenetekkel. Néha csak azáltal, hogy ugyanazt a fényes napot látjuk vándorolni az égen, ugyanazt a számot hallgatjuk a rádióban, ugyanazt a szöveget motyogjuk szórakozottan, a vacsora utáni mosogatás közben” – így kezdődik Sigrídur Hagalín Björnsdóttir regénye. Pontosabban, így is kezdődik, hiszen a civilben az Izlandi Televízió hírszerkesztőjeként dolgozó szerző (aki anno Spanyolországban történelmet, New Yorkban újságírást tanult, majd évekig Dániában élt) több szálon is elindítja első könyvét. A sziget egyszerre példázat az emberi civilizáció, a civilizált társadalom sérülékenységéről, metaforikus rétegeiben a szigetlét a rész és egész kölcsönös viszonyának különféle szintjein értelmeződik, nem utolsósorban pedig a regény torokszorító disztópia is. Olyan disztópia, amely inkább támaszkodik a történelem tanulságaira, mint egy elképzelt, fiktív jövőképre.
Björnsdóttir regényében tulajdonképpen egyetlen spekulatív elem van, a fordulópontot jelentő esemény: egy éjjel Izland elveszti minden kapcsolatát a külvilággal. Miközben a belső rendszerek, hálózatok működőképesek, a külső vonalak némák maradnak, nincs internet, nem érkeznek többé repülőgépek, nem futnak be hajók. A „kiterjedt üzemzavarnak” nincs racionális magyarázata, szembe kell nézni 
a ténnyel, hogy a szigetország talán a világ utolsó megmaradt darabja, amelynek be kell rendezkednie az új valóságra. Az új valóság pedig az önellátó Izland, ahol, logikusan, nincs többé szükség szoftverfejlesztőkre, ellenben kincsnek számít minden szem sáros krumpli, és az 
a hasznos ember, aki azt a földből kikaparja. És hogy ez az új valóság elviselhető legyen, sőt, inkább pozitív előjelűnek tűnjön, az ország vezetése megtalálja a megfelelő narratívát: mi, izlandiak, eddig is túléltünk... mi, izlandiak, most nem húzhatunk szét... mi, izlandiak, gondoskodunk a magunkéiról...
A könyv központi figurája Hjalti Ingólfsson, a negyven körüli szerkesztő, akinek éppen a mindent átíró történések előestéjén ér véget a kapcsolata élettársával, Maríával, a spanyol származású hegedűssel. Az asszony csodálatos, de két kamasz gyerek is járt vele, nekik pedig nem volt hely a férfi saját igényeire fókuszáló életében. A szakítással járó érzelmi megpróbáltatás aztán gyorsan háttérbe szorul a hírekkel szemben; Hjalti szakmai-ismeretségi körének köszönhetően nemcsak hogy betekinthet az új hatalom, az új rend formálódásának kulisszái mögé, hanem maga is a propagandagépezet hasznos elemévé válik. Látja, aggasztja, ami történik, de a szükségszerűség diktátuma, a rend igénye, a kisebbik rossz ígérete ugyanúgy magával viszi, mint a tömegeket. 
Nagyjából egy év története A sziget – ennyi kell ahhoz, hogy egy demokratikus hagyományaira, nyitottságára, szolidaritására büszke társadalom teljesen kiforduljon önmagából, tevőlegesen vagy pusztán azáltal, hogy elfordítja a fejét. Sigrídur Hagalín Björnsdóttir regénye erősen modellszerű, de nem válik didaktikussá. Magyarázni is csak annyiban magyaráz, hogy olykor megosztja velünk a szereplők belső monológjait, egyébként nagyrészt kiélezett, szikáran rögzített szituációkra közelít rá az életükből, időnként egy-egy egyéb szövegtestet (sajtóhírt, tudományos háttéranyag részletét) ékelve a tragikus egyéni történeteken végigvezető epizódok közé. Az atmoszféra pedig egyre sötétebbé, egyre fojtogatóbbá válik, egyre nagyobb súlya lesz minden meghozott és minden elmulasztott döntésnek. Hogy a végén már csak egy icipici reménysugár maradjon. Persze, az sem kevés.
A közép-európai recenzens nehezen tud szabadulni attól az érzéstől, hogy az izlandi szerző debütáló műve valószínűleg máshova vágott odahaza: egy másféle traumákon szocializálódott közösségben talán az intő fikció olvasata domborodott ki – tényleg, ez velünk is megtörténhet? A mi térségünkben, ahol a zsigereinkben hordozzuk az utóbbi száz év tapasztalatát, elvben nem lehet kérdőjel, tudhatjuk, hogy mindez megtörtént velünk. Sigrídur Hagalín Björnsdóttir könyve bennünket leginkább arra emlékeztet, hogy a történelem öregecske, meglehet, túl bonyolultan fogalmazó tanítómester, akinek a nagy zajszennyezésben nem mindig értjük a szavát. Aztán csodálkozunk...

Sigrídur Hagalín Björnsdóttir: A sziget. Cser Kiadó, 2019, 248 oldal.