Tordai Teri: A nagy lehetőségeket nagy várakozás előzi meg

Miért éppen most és mit ismertek el a Kossuth-díjjal, amelyet március 15-én, a nemzeti ünnepen vehetett át?

Eddig tulajdonképpen eszembe sem jutott, hogy meg kellene kapnom a Kossuth-díjat, pedig a szakmában ez a legeslegnagyobb elismerés. Hiába voltak korábban is különböző politikai érdekek, mindig olyanok kapták meg, akik megérdemelték. Neveket nem fogok mondani, de akárkit visszapergetek, mindig olyanok kapták meg ezt az elismerést, akik megérdemelték, legfeljebb annyit mondtunk egymás között: máris, ilyen fiatalon megkapta, ha egy harmincas vagy negyvenes művészről volt szó. Én húszas éveim elejétől végigdolgoztam az életemet, örülök neki, hogy ötven év után elismertek. 

Ki van békülve azzal, hogy hetvenhat évesen lett Kossuth-díjas?

Igen. A nagy állami kitüntetésekkel kapcsolatban mindig sok az elégedetlenség. Mondogatják a pályatársak, hogy most azért nem kapok, mert ez vagy az van éppen kormányon, s ők nem abba vagy ebbe a csapatba tartoznak. Számomra hihetetlenül szép volt, hogy Radnóti Zsuzsa, a tavaly szintén Kossuth-díjjal elismert dramaturg azt mondta nekem gratulációképpen, hogy ha valaki, akkor ő tudja igazolni azt, hogy mindig a magam feje után, a saját értékeim mentén éltem és mentem előre a szakmában. Tehát az egyik páholyba sem ültem bele. Sokat jelent, hogy ezt kimondta, hiszen húszéves korom óta ismer. Férjét, Örkény Istvánt Zsuzsa révén ismertem meg, és akkor, amikor Lili lányom (Horváth Lili Jászai-díjas színművész – a szerk.) megszületett, István és Zsuzsa látogatta meg először a kis Lilit. Örkény javasolta, hogy mondjak neki nagyon sok Weöres-verset, ezt meg is fogadtam. Egyébként Béres Ilona is benne volt ebben a társaságban. Ezt azért teszem hozzá, mert amikor 2012-ben Zsuzsához fordultunk azzal, hogy valahogyan szeretnénk leróni a kegyeletünket István emléke előtt, ő segített abban, hogy a Macskajátékból A Szkalla lányok címmel Berény Gábor kétszemélyes drámát alkothasson számunkra. 

Ahogy említette, szinte megállás nélkül végigdolgozta az életét, de most sem unatkozik: ebben a hónapban például öt különböző előadásban áll színpadra, egy másikat néhány nappal a legutóbbi premierje, a Zserbótangó után kezdett próbálni az Újszínházban, ahol társulati tag. Megérte, megéri ennyit dolgozni?

Megérte, a Kossuth-díj is azt mutatja. Voltak rosszabb időszakaim, máskor annyi munkám volt, hogy ki sem láttam belőle. Örülök annak, hogy a mostani helyzetem is szóba került, mert nagyon szeretek pörögni: számomra a játék máig hatalmas örömöt szerez. Néha azért érzem, hogy nem vagyok fiatal, de ez mondhatni csak úgy-ahogy bevillan egy kis időre, aztán az érzés már tovaszáll. Nyilván nem azt mondom, hogy olyan fitt vagyok, mint harmincévesen, de valóban csak egy-egy olyan dolog van, amit nem bírok már úgy, mint korábban. Megőriztem a sajátos dinamikámat: vezetek, bevásárolok, unokázom, úszom és játszom továbbra is. 

Mi a legnehezebb egy művész számára?

A várakozás, az a legnehezebb a művészvilágban, legyen szó bármilyen művészeti ágról. Az ember fiatalon, amikor felveszik valamilyen felsőoktatási intézménybe, mint ahogyan engem a színház- és filmművészetire felvettek, nem számol azzal, hogy mi jön akkor, ha nem teljesen egyenes a pálya. Pedig a nagy lehetőségekre, az élvezhetőbb munkákra néha évekig várni kell: ezt az időszakot is jól kell kitölteni. A lányomnak, az unokáimnak is azt szeretném átadni, hogy több lábon kell állni, az érdeklődésünket többféle irányba kell terelni. 

Tudta ezt a leckét akkor, amikor önnek szüksége volt erre?

Azt hiszem, igen. Polgári családból jöttem, anyuka tanítónő volt, apuka bíró, de Egerben, ahol a nagymamával és a nagypapával együtt élve felnőttem, megtanultam figyelni az emberekre. Kisvárosban eleve mindenki ismeri a másikat, talán ekkor alakult ki az a tulajdonságom, hogy képes vagyok kiválóan ellenni az emberekkel, még egy idegennel is jól eltársalgok. A színészet is ott vert gyökeret bennem. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy a legkülönbözőbb karakterű emberek is megfognak: például az NDK-s balett-tanárnőm. De az úszás is érdekelt, egyébként is Egerben mindenki uszodába járt és úszott, persze anyukám inkább bábszínházat csinált az úttörőházban, a mama barátnője néptáncot tanított – ez mind tetszett. Gyerekként csak annyi jött le, hogy kilenc-tíz éves vagyok, a szüleim lekötik a szabadidőmet. Később azonban mindezt kamatoztatni tudtam. Volt néhány olyan évem, amikor nem kaptam annyi és kifejezetten nekem tetsző szerepet, elmentem Lojkó Lakatos József iskolájába, a Shakespeare Színművészeti Akadémiára beszédet tanítani. Azok a fiúk és lányok megtanultak úgy beszélni, ahogy illik, úgy bemutatkozni, hogy azt ne felejtse el az, akit megismertek. Kaptak egyfajta tartást, fellépést, amire ma is sokaknak lenne szüksége. 

Jó tanár volt? 

Mindenesetre három évvel az első képzés elindítása után azt mondta nekem az osztályom: „A tanár néni a legnagyobb gyerek, akivel találkoztunk.” Ez számomra nagyon szép, emlékezetes mondat maradt, hiszen olyanfajta nyitottság volt bennem, amellyel őket is kinyitottam. Pedig hol volt már akkor a valódi gyermekkorom? Ennek nagyjából húsz éve, hiszen Lili akkoriban volt főiskolás. Lojkó Lakatosnál karakterből kiindulva tanítottam minden egyes diákot a beszédre. Ugyanezt a módszert alkalmazom magamban, ha az unokáimat figyelem. Most, amikor a három unoka közül kettő kezdi elérni a kamaszkort, egyre inkább látom, hogy az, aki gyönyörűen beszélt, felvett egy nyegle stílust. Nem szidom meg, csak mondom neki, hogy Ádám, én ezt nem értem.

A gyerekek sértődékenyek, de szerintem a színésznők is. Sértődékenynek tartja magát?

Most már nem vagyok az. Nem szabad annak lennem, pedig a régi rendszerben kaptam olyan kritikát, ami nem esett jól. Úgy vagyok ezzel, hogy bizonyítani kell, nem megsértődni. Miután elváltam Lili édesapjától, nehéz időszak következett az életemben. Akkoriban éppen a lányom vezetett vissza a gyakorló hithez. Egerben áldoztam és bérmálkoztam, noha a zárdában nevelkedett édesanyám ateista volt. „Lekéstem a reggeli misét, nem jönnél el velem?” – kérdezte a lányom az egyik vasárnap. Egyből szabadkoztam, de a lányom meggyőzött. Amikor a szentmise végén elhangzott a „Legyen békesség köztünk mindenkor” mondat, kezet adtam egy idős néninek meg a lányomnak, és akkor olyan nyugalom érkezett az életembe, amiről csak álmodtam. És olyan támaszt kaptam, amilyent egy pszichológus sem tudott volna adni. 

Mit fogalmazott meg magában a hitéhez visszatértként?

Azt, hogy nem kell annyit foglalkozni magammal, mint amennyit addig foglalkoztam. Elfogadtam a pillanatnyi élethelyzetemet, s elkezdtem örömmel tekinteni arra, amire örömmel tekinthettem. Történetesen arra, hogy szemrevaló nő voltam, volt egy szakmám, egy ügyes és szép lányom. Elég indulatos voltam fiatalon, de a szentbeszédek bölcs tanai arra is rávilágítottak, hogy ez nem jó így. Teljesen kiment belőlem az indulat. 

Hetvenes évei közepén is nyugalommal és bizakodással tekint a jövőbe?

Mi az hogy! Mindig nagyon pozitív voltam, ez nem változott. Sok energiával tekintek a jövőre. A Kossuth-díj hallatlan erőt adott. „Te, Teri, jó pályát választottál. Nagyon is jó úton jártál, és az nagy dolog, hogy ez másnak is feltűnt” – mondtam magamnak. Fiatalon zártabb egyéniség voltam, némelyek ezért azt mondták rám, nagyképű vagyok, azt feltételezték, hogy civilben is hercegnőt játszom. Aztán rájöttem, hogy nekem kell nyitni mások felé. Azóta mindenki nagyon nyitott felém, rengeteg barátom és barátnőm van, néha olyan nagy ez a társaság, hogy azt sem tudom, hova kellene mennem, kit lenne jó felhívni. Viszont azt, aki panaszkodik – legyen elégedetlen a politikával, a házastársával, önmagával –, nagyon nehezen tudom elviselni. Ha valaki panaszkodással talál meg, bocsánatot kérek, azt mondom neki, hogy dolgom van, és már ott sem vagyok. 

Négy évvel ezelőtt „szerelemből” – ingyen és szakmai alázattal – elvállalta a Fakulás című általam írt és rendezett kisjátékfilm főszerepét. Akkoriban már évek óta nem hívták filmet forgatni, a helyzete most sem jobb. Eljönnek még a szép filmes napok?

Kettőnknek beszélni kell a közös munkánkról, mert a filmünk miatt hiába kaptam rengeteg visszajelzést barátoktól, színházi és filmes alkotóktól, senki nem figyelt fel újból rám. Pedig abban bíztam, hogy majd újra elkezdenek érdeklődni irántam a filmesek is. Az egyértelműség kedvéért, örömmel vállaltam és csináltam meg ezt a rövidfilmet, és a színházat is nagyon szeretem, de a film az én természetes közegem, az, amelyben képes vagyok kiteljesedni. Hiszek benne, hogy meg fognak találni. Hetvenhat vagyok, szóval adok magamnak még tíz évet. 

Mi lehet a mellőzöttség oka, amikor szinte minden estét a színpadon tölt?

Szerintem az a valós, de cseppet sem helyes gyakorlat, hogy a filmalkotók nem szoktak olyan időseket szerepeltetni, akik szépen öregednek meg, akik egyfajta konzervatív vonalat tudnának képviselni. Pedig a tengerentúlon sok remek idős színésznő él másodvirágzást: Maggie Smith, Judi Dench, Jane Fonda – csupán három nő, aki hetven, sőt nyolcvan felett is remekel.

Van olyan élet- vagy munkatapasztalata, amelyet át tud adni a fiatalabb generációknak?

Igen. Azt szoktam nekik tanácsolni, hogy nagyon szeresd azt, aki jól dolgozik. Legyél rá kíváncsi, még akkor is, ha enyhén szólva kellemetlen egyéniség a partnered. Keresd a tervező, nagyon agilis emberek társaságát. Ne arra vágyj, hogy te légy a sikeres nagy öreg, aki csak ül, és akinek a sztorizgatását az egész művészbüfé ámulva hallgatja, hiszen az könnyű munka lenne. Ezeket a saját példámon kívül akkor szűrtem le, amikor a külföldi filmes karrierem beindulásakor elkezdtem életrajzokat olvasni: érdekelt, miként lett Grace Kellyből, a philadelphiai lányból Oscar-díjas színésznő, majd monacói hercegné, s miként alakult például Romy Schneider élete. Utóbbit még ismertem is, Münchenben bemutattak minket egymásnak. Mindenesetre máig keresem azokat a kezeket, amelyeket meg tudok fogni. 

Ha már a külföldi karriert említi, adódik a kérdés: miként tudott kitörni a szőke szépség szerepköréből? 

Muszáj volt tehetségesnek lenni, mert akkor, ha csak szép az ember, nem adnak neki címszerepet. A Susanne filmsorozat különböző részeit 1967-től egymás után, minden nyáron forgattam, s kétszer annyit kaptam a munkámért, mint egy magyar filmért. Mivel ezek a filmek akkoriban nem jutottak el Magyarországra, a Terry Torday néven játszó lányka előremenetelét pedig sokan irigykedve nézték, elterjedt az a baromság, hogy pornófilmekben játszom. Azoknak, akik esetleg máig így vélekednek, javaslom, nézzék meg ezeket a filmeket, letölthetőek az internetről. A meztelenségnek is vannak fokai: én soha nem öncéllal vetkőztem a vásznon. Egyébként drámai színésznőként kezdtem, 1962-től forgatok: Makk Károly filmjében, a Sarkadi-mű alapján írt Elveszett paradicsommal kezdtem a filmes karriert, Keleti Marci bácsi Esős vasárnap című filmjében a főszerepet pedig húszévesen játszottam el. Benne voltam a két következő Makk-filmben is: Az utolsó előtti ember és a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? című munkáiban is játszottam. Tudomásom szerint a ’66-os Ketten haltak meg az egyik első Mándy-adaptáció. Abban Tordy Gézával mi ketten képviseltük a fiatalokat, a kritika pedig azt írta rólam, hogy megszületett az új drámai tehetség. És akkor a Jó estét nyár, jó estét szerelemről nem is beszéltünk…

Meggazdagodott a kinti karrierjéből, mégis hazajött. Miért?

Már öt éve a Neue Delta osztrák filmvállalat művésze voltam, amikor tizennyolc filmet követve 1971-ben visszajöttem. Otthonról egy törülközőt sem kaptam, s harmincévesen mégis volt egy öröklakásom, egy autóm, egy nagyon prosperáló külföldi karrierem. A Susanne-produkciók Európa legnézettebb filmjei között voltak, Londonban óriásplakátokon szerepeltem, ezeket én nem láttam, de mesélték. Nemrég pedig valaki egy francia bolhapiacon vásárolt egy régi Susanne-plakátot, ami szintén házfal méretű. Jó mindezekre visszagondolni, viszont mondani sem kell, hogy a koncertiroda minden egyes irata eltűnt, a nyugdíjamba – akárcsak a beatzenészeknek, humoristáknak, táncművészeknek – azok az évek nem számítódtak bele.

Az sem vonzotta, hogy világsztárokkal forgathatott?

Hogy őszinte legyek, nem. Nekem például Kállai Feri sokkal többet jelentett, mint bármelyik osztrák vagy német színész. Huszonkét évesen én voltam Armin Mueller-Stahl felesége az első tévéfilmemben, amelynek Gránit a címe, de a nyolcvanas években is játszottunk együtt egy másik produkcióban. Talán az összes akkori külföldi partnerem közül ő vitte a legtöbbre, hiszen Oscar-díjra jelölték, számos hollywoodi produkcióban szerepelt. Ott van az Oscar-díjas Ellen Burstyn, de vele már jóval a hazatérésem után, a ’80-as évek végén forgattam a Hanna háborúja című, Szenes Hannáról szóló szuperprodukciót. A nyugati időszakomból Lando Buzzanca, Horst Tappert, Klausjürgen Wussow csak kis szerepeket játszott mellettem. Ez azért elég jelentős dolog volt. De én téptem haza, mint egy őrült.

Nem tűnik úgy, mintha megbánta volna.

Két kiváló döntésem volt az életben: az, hogy harmincévesen hazatértem, és az, hogy harmincöt évesen megszültem Lilit.

Feltűnően nem szólalt fel a #metoo-kampány idején. Jól gondolom, hogy ez is szerepvállalás?

Abszolút, talán jobb is volt így, mert túl indulatos lettem volna. Most viszont már odáig gyűrűzött a botrány, hogy az foglalkoztat, Catherine Deneuve példáját követve próbálnék meg nagyon sok nőt magam mellé állítani, hogy ne folytatódjon tovább az álszent, túllihegett kampány. Nem lenne nagy erőfeszítés, sok kolléganőm vélekedik úgy, mint én. Járhattam volna akár kéményseprővel is, senki nem mert hozzám nyúlni, pedig rengeteg férfi volt oda értem. Most csak Günter Sachs fényképész-playboyt említem, aki a csillagos eget lehozta volna nekem. De soha nem hagytam semmit, mert enyhén szólva butának találtam, a pénz pedig nem jelentett semmit számomra, mert a szocializmusban nem volt senki kiemelkedően gazdag. Azért úszhattam meg az atrocitásokat, mert nem jeleztem azt, hogy velem meg lehet tenni bármit. 

Mióta él egyedül?

Negyvennégy éves korom óta. Az életem egyik tragédiája az, hogy nem találtam meg azt a párt, akivel együtt, egymásért élhettünk volna. Lili üzletember édesapjával tizenegy évet éltem együtt, kezdetben nem derült ki, hogy teljesen más érdeklődésű és beállítottságú emberek vagyunk. Úgy látszik, nem vagyok elég toleráns a férfiakkal. Engem mint nőt egyébként sem lehet tönkretenni. Arra, aki Tordai Terin uralkodni szeretne, nagy kék szemekkel nézek vissza, aztán rögvest eljövök egy kis bőrönddel, mint ahogyan arra már volt példa. 

Mészáros Márton