Tizenegynél többen

Egyelőre kedvez az időjárás a Pohodának. Tegnap délelőtt ugyan kiadós eső zúdult a fesztiválozók nyakába, a viharfelhők azonban délutánra szétoszlottak. A csütörtöki nyitónapot erőteljes, de nagyon különböző érzelmi töltetű zenei produkciók jellemezték: elhangzott a szlo-vák könnyűzene történetének egyik legfontosabb koncertje, az Ylvis pedig csúfot űzött a show-bizniszből.

Az ötlet, hogy élő koncertként hangozzon el a legendás Bolo nás jedenásť (Tizenegyen voltunk) album, már régebben megfogalmazódott Michal Kaščák főszervező fejében. Idén jött el az ideje, hogy a terv megvalósuljon. Az 1981-ben kiadott albumon szereplő dalokat játszották már többször, több helyen, azonban soha nem mindet egyszerre, és nem abban a sorrendben, ahogy a dalok az eredeti lemezen szerepelnek. Így az albumnak valójában tegnapelőtt volt a koncertpremierje.

Jaro Filip a hetvenes évek végén kezdte megzenésíteni Milan Lasica dalszövegeit, a 89-et megelőző időszakban sokak számára a szabadság iránti vágy szimbóluma volt a lemez. A csütörtöki koncerten az eredeti trió már hiányzó tagjait, Július Satinskýt és Jaro Filipet több előadó, köztük Dorota Nvotová és Michal Kaščák helyettesítette a színpadon, nagyon elegáns kísérettel kiegészítve: a dalokat többek között egy vonósnégyes kísérte, gitáron Dano Salontay játszott a Longitalból, cimbalmon pedig Andrej Jarolím. Azt, hogy az album mennyire fontos szerepet játszik a szlovák könnyűzene történetében, mi sem bizonyította jobban, mint a nézők száma, amely a külföldi húzónevekre érkező tömeg méretére duzzadt. A Pohodán már lassan hagyománnyá válik, hogy Milan Lasica a nyitónapon lépjen fel, ez azonban valóban olyan élmény volt, amelyre sokáig fog emlékezni a fesztivál.

Egészen más húrokat pengetett a norvég Ylvis. A produkció tízperces hatásszünettel kezdődött, a pódium mögötti falon óriási visszaszámláló jelezte a maradék időt, percenkénti visszaszámlálásra késztetve a közönséget. Egyértelmű, hogy a fiúk remek érzékkel hergelik a tömeget, és érdekes volt megfigyelni, kik is alkotják a rajongótáborukat. Jobbra tőlem egy csapat rókajelmezes tizenéves ugrándozott, előttem pedig egy nyolcéves forma fiúcska támaszkodott bágyadtan a kordonnak. Láthatóan fáradt volt már, csalódottan húzogatta a papája pulóverét, hogy miért nem jönnek már a kedvencei. Egyébként rengeteg gyerek volt csütörtök este a Pohodán, négy-ötéves apróságok is. Egész délután töprengtem, mióta ekkora divat az egész családot kivonszolni a fesztiválra, hiszen, még ha a szervezők egyre jobban igyekeznek is programot biztosítani a szórakozni vágyó szülők gyerekeinek, a dübörgő zene és a korlátozott tisztálkodási lehetőségek mellett nyilván sokan meggondolják, magukkal vigyék-e a kicsiket. Csak az Ylvis koncertjén döbbentem rá, hogy a gyerekinvázió egyetlen dalnak köszönhető, amely egyébként a műsor legvégén, ráadásként hangzott el. „A kacsa azt mondja háp-háp, a macska nyávog, de vajon mit mond a róka?” – szól a dal még viccnek is rendkívül bugyuta szövege, amellyel a norvég duó, Bard és Vegard Ylvisaker pár éve az amerikai slágerlisták élére került. Annak ellenére, hogy ők maguk nem szánták a produkciót többnek egy tréfánál. Nos, a dalocska, amely mifelénk is rengeteg rajongót szerzett, arra mindenképp megfelelő eszköz volt, hogy Norvégián kívül is ismertté váljanak, és a világ felfigyeljen a többi számukra, amelyek között gyöngyszemeket is találni. Sokan az amerikai, szintén paródiákat készítő Lonely Islandhez hasonlítják őket, a norvég srácoknak azonban sokkal árnyaltabb a humoruk. Nem utolsósorban, mindkettőjüknek rendkívüli hangi adottságai vannak, gond nélkül énekelnek a capellát, érzelmes balladát, musicalt vagy épp rappelnek. Ha bármelyik műfajt komolyan vennék, nem lenne gondjuk rövid idő alatt korrekt színvonalú produkciókkal ellátni a rajongókat. Ők azonban semmit nem gondolnak komolyan. Azt parodizálják, ami a kezük ügyébe kerül – legyen az country, Jan Egeland norvég diplomata, vagy épp az az amerikai együgyűség, melynek köszönhetően most világszerte turnéznak. A koncertet megelőző sajtótájékoztatóra a Csillagok háborúját idéző szerelésben masíroznak be, amelyre valami oknál fogva aranyszárnyacskákat szereltek, majd vígan fotózkodnak az arra sétáló rajongókkal. Igen, egy kicsit oda-vissza történet ez: a fiúk jót nevetnek a show-bizniszen, melynek köszönhetően tetemes anyagi haszonra tesznek szert.