Tíz éve nincs köztünk Jancsó Miklós

Első filmjét (A harangok Rómába mentek) 1958-ban forgatta, de jelentős sikert csak az Oldás és kötéssel ért el 1963-ban. Az Így jöttem már az összes jancsói stílusjegyet magán viselte: a szokatlanul hosszú beállításokat, a horizontális kameramozgást, a képek erős vizuális erejét. Az 1965-ös Szegénylegények kirobbanó nemzetközi sikert aratott, és a legnagyobb rendezők közé került. Ezzel indította az életművén végigvonuló gondolatiságot: az egyén és a hatalom viszonya, a szabadság és a zsarnokság között feszülő ellentét ábrázolását.

Később a magyar történelem különböző időszakaival foglalkozott, a Csend és kiáltás, a Csillagosok, katonák a proletárdiktatúra utáni időszakot, a Fényes szelek a népi kollégiumokat, az Égi bárány és a Sirokkó a fasizálódást rajzolta meg. 1972-ben Még kér a népért Cannes-ban megkapta a legjobb rendezés díját.

A 70-es években Olaszországban forgatta a La pacifistát Monica Vittivel, valamint a hatalom és a szexualitás összefonódásáról szóló Magánbűnök, közerkölcsök című filmet. Később új filmnyelvi eszközökkel kísérletezett (Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkóp-ja), a 90-es években pedig jöttek a rögtönzésen alapuló „Kapa-Pepe filmek” (Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten; Anyád! A szúnyogok; Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél; Kelj fel, komám, ne aludjál!; A mohácsi vész). Utolsó filmjét, a keserédes Oda az igazságot 2010-ben mutatták be.