Tisztességes szakmai igénnyel

A Komáromi Jókai Színház nem először mutat be olyan prózai előadást, amelynek történetét korábban készült, sikeres mozifilmből ismerhetjük. Az elmúlt egy-másfél évtizedben ilyen volt az Indul a bakterház, amely száz reprízt ért meg, és hasonló sikert aratott a Tizedes meg a többiek is. Ezúttal nincs semmi különleges vagy kifogásolni való abban, ha a színház olyan kultikus mű után nyúl, mint Az arany ára, remélve, hogy a nézők kíváncsiak lesznek az azonosságokra és a különbségekre. Az arany ára színpadra állítása egy tisztességes szakmai igénnyel elkészített, hatásos, de nem hatásvadász, korrekt, de nem igazán izgalmas színházi produkciót eredményezett Komáromban. Nem hibátlan persze, és gyakran látott, illusztratív megoldásoktól sem mentes. Ilyen például az összes szereplőt felvonultató, tagadhatatlanul látványos tabló. Itt aztán mindenki siet valahova, majd hirtelen kimerevedik a kép. Egyszerre szemügyre vehetjük a történet minden szereplőjét, akár előbb, akár később lép a történetbe. Ez a rendezői jelzés vajon tudatos-e? Higgyük, hogy az! Ez esetben egyértelműsíti az idősíkok egymásra montírozásának, a színházi időtlenségnek a szándékát is. Bagó Bertalan, az előadás rendezője igyekezett új és eredeti köntösbe öltöztetni a szövegkönyvet. Mindezt úgy, hogy a frissesség erejével hasson. Annak ellenére, hogy az előadásba ékelve egy-két elcsépelt és öncélú geget megengedett magának, ezt a szándékát nagyrészt megvalósította. Köszönhető ez egyebek mellett a nem eredeti(eskedő), mégis minden elemében funkcionáló látványnak (Sánta Borcsa). A díszlet és a jelmez eklektikus – feltűnnek például a ’70-es évek öltözetei –, ugyanakkor hiteles. Gondolom, gyakran kényszermegoldásnak indult egy-egy ruhadarab beiktatása, aztán „koncepció” lett belőle, ami nem baj, hiszen ennyi direkt áthallást igazán megengedhet magának ez a színpadi mű. Ezzel is hangsúlyozza, aláhúzza az akkor is és most is üzenetét. A díszlet hangulatában és funkciógazdagságában egészen rendjén való, de a deszkalapokból tákolt szellősség nem az ábrázolt világ zártságát sugallja, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy a fantáziám kiterjeszthesse a konkrétat az általános felé. Ez a vizuális szellősség nem vet fel titkokat, hanem kinyit, ami ez esetben nem hozzátesz, hanem díszít csupán. A szereposztás ellen sem lehet különösebb kifogásunk. Amennyiben a színház jelenlegi „művészállományából” indulunk ki, bízvást leszögezhetjük: ez esetben nem a gombhoz varrattak kabátot… Monori szerepében Tóth Tibort láthatja a közönség, aki – mondhatni – a darab és az előadás abszolút főszereplője. A bemutatón különösen a második felvonás jeleneteiben vált meggyőzővé. Talán azért is, mert a darab második fele kínál árnyaltabb lehetőséget a főhősben lezajló lelki folyamatok ábrázolására. Emellett az első rész után mintha felszabadultabbá vált volna a szerepformálása, mert érezte, hogy a nézőtér az előadás „oldalán áll”. Holocsy Krisztina (Monoriné) és Fabó Tibor (Berci) méltó és segítő partnernek bizonyult. Fabónak egy-egy felfűtött pillanatban új vagy rég nem látott színészi arcát láttam – nagy örömömre. Elnézést kell kérnem azon művészektől és szereplőktől, akiknek alakítását e helyt nincs mód részletesen méltatni, de mindenképpen hitelt érdemlően, erősen volt jelen az előadásban Szabó Viktor (Gombacsik), Horányi László (Tulipán), Bandor Éva (Csöpi), Mokos Attila (Skultéti), Kátai István (Tarzan) és Jókai Ági (Karola). Az amatőr szereplők közül Aranyosi Zsolt (Imi) a hivatásos szereplők méltó partnerének bizonyult. A teljesség kedvéért: Tar Renáta (Marika), Olasz István (Tibor), Skronka Tibor (Nyikoláj), Majorfalvi Bálint (Dr. Ridovics), Németh István (Mentőorvos), Bernáth Tamás és Nagy László (Detektívek, ávósok) is komoly részt vállalt a dicséretesen szervezett csapatmunkáról tanúskodó előadásban. Szerencsés választás a három különböző életkorban megjelenő fiú (Imi) szerepében nagyszerűen helytálló Méhes Mátyás Mihály, Simon Barna és Aranyosi Zsolt. Zeneszerzőként Dobri Dániel nevét jegyzi a színlap. Alapos munkája szinte észrevétlenül segítette az előadás egyes jelenetinek, fontos pillanatinak feszültségét. Térszervezési hangsúly okán elfogadom, hogy a zenészeket a mélységperspektívát lezáró helyre állította a rendező, mégis maradt emiatt némi hiányérzetem. Konkrétan az egész játéknak ebből a térmegoldásból adódó, epikai színházra emlékeztető elemelése miatt. A mélységben álló villanyoszlop „magánya” és a sötétbe vesző horizont képileg talán még erősebben hatott volna. Mindazonáltal a zenekar (Fórizs Balázs, Lelkes Tibor és Madarász András) hibátlan és koncentrált játéka és jelenléte nagyban segítette az előadás hangulatát, kulcsjeleneteinek erejét. Most látom csak, nem is hasonlítgattam a filmet és a színházi változatot olyannyira, mint a bevezetőmben jeleztem. Végül is: ez is az előadás erejét és eredetiségre törekvését igazolja. Kiss Péntek József