Tim Burton újra varázsol

Sőt, egy rövidke, stoptrükkre építő bábanimáció is belefért, visszautalva a mester legkorábbi munkáira. Kimaradt viszont Johnny Depp, Helena Bonham Carter, na meg Burton házi zeneszerzője, Danny Elfman is, de őszintén szólva egyikük hiánya sem tűnt fel túlságosan.

Az alapanyagot ezúttal Ransom Riggs világhírű (egyébként többek között Burton hatására írt) regénye szolgáltatta, melyet késő viktoriánus korabeli, erősen vitatott hitelességű fotók ihlettek láthatatlan, lebegő, sziklákat emelgető és egyéb különleges képességekkel felruházott gyerekekről. Riggs meséjében ők egy Waleshez közeli szigeten élnek, a társdadalomból kivetve, szigorú, de szeretetteljes patrónájuk, Vándorsólyom kisasszony (Eva Green) védőszárnyai alatt. Jake (Asa Butterfield), a Floridában élő különc, meglehetősen lúzer beütésű kamasz nagyapja meséi alapján jut el hozzájuk, hogy rövid úton kiderüljön: valójában ő is közéjük tartozik, tehát nem is annyira átlagos, mint amilyennek gondolta magát (minő meglepetés!). Sőt, csak az ő segítségével tudják legyőzni az ellent, a különleges gyerekekre vadászó, halhatatlanságot hajszoló őrült tudóst, Barront. Utóbbit Samuel L. Jackson alakítja, akinek megint hihetetlenül jól áll az eszelős gonosz szerepe; karaktere egyben a sötét humor legfőbb forrása a filmben. Üdítő, hogy Eva Greenre ezúttal nem a hányatott sorsú, az egész világon bosszút állni akaró végzet asszonya szerepet osztották ki. A kissé őszbe forduló, de azért még jórészt ébenfekete haját szürreális kontyban hordó, kacéran pipázgató anyafigurát, aki egyetlen pillantásával a földbe döngöl minden, a gyerekeire kezet emelő rosszfiút és agyatlan szörnyet, éppoly hitelesen alakítja, mint az előbbit. Igazán kár, hogy a film utolsó harmadában már csak sólyom képében van jelen.

Green és Jackson felettébb szórakoztató játéka mellett a sejtelmes és álomszerű, tipikusan burtoni látványvilágra sem lehet semmi panasz, melyet csak a film végi, 21. századi vidámpark képei bontanak meg kissé, ezt azonban megbocsáthatjuk az igazán ötletes, technós aláfestéssel vívott csontvázcsatáért cserébe. Sok más filmmel ellentétben ezúttal nem zavaró tényezőként lép fel a 3D, a térben látás lehetősége néhány jelenetben kifejezetten fokozza a hatást, sőt már-már rabul ejt, feledtetve, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a vászon virtuálitása.

Az idővel is játszani próbáló mese egy ponton kissé túlbonyolódik és helyenként már-már követheteten a történet: a gyerekek egy időhurokban mindig ugyanazt a napot élik újra, csakhogy több párhuzamos időhurok is létezik, melyek folyton megszűnnek, majd újak keletkeznek. Bár az is kétségtelen, hogy a film egyik legszürreálisabb, „legburtonibb“ jelenete éppen ennek az időgubancnak köszönhető: a gyerekek kivonulnak a zuhogó esőben a sötét éjszakába, német bombázók húznak el az árvaház felett (1943. szeptember 3-át írjuk), majd egy ósdi gramofonból szóló szvingsláger ütemeire Vándorsólyom kisasszony egy törtmásodperccel a bomba becsapódása előtt visszapörgeti míves zsebóráját.

Aki pszichológiai mélységekig leásó, a különcök lelkivilágát kiveséző drámát vár Tim Burton legújabb filmjétől, az valószínűleg csalódni fog. A néhány klisés momentumot leszámítva – megkésett szerelmi vallomás a halottnak hitt lánynak, a főhős hosszas, könnyes búcsúzkodása a gyerekektől – a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei mégis ötletes, eredeti alkotás, melynek alapján úgy tűnik, Tim Burton a sok kisiklás után lassan visszatalál önmagához. És hogy újra meg újra ugyanazt a filmet forgatja le, csak kicsit másképp? Ez igaz Woody Allenre is, mégsem vonjuk kétségbe a zsenialitását.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"248827","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]