Tévés kikapcsolódás, avagy Ki határozza meg az átlagember igényét?

Igazán örülök, hogy növekedett kulturális igényem szintje. Legalábbis ez derült ki egy nemrégi újsághírből. Valamilyen statisztikai felmérés szerint állítólag folyamatosan csökken a szappanoperák nézettsége. Mivel magamat átlagnézőnek tartom, jólesett ez a kedvező hír. Igaz, hogy egyetlen szirupos sorozatot se nézek, de így legalább én is az vagyok, aki kiegészíti az átlagot, s ezáltal az én személyem is hozzájárul ahhoz, hogy az általam teljesen blődnek tartott argentin, brazil és más sorozatok nézettsége nem százszázalékos.

Maga a tény, hogy javul az átlag, különösen örvendetes. Úgy látszik, többen is rájöttek, hogy kár az időért, amit délutánonként és esténként a tévé előtt töltenek. Mert az biztos, hogy ez a fajta időtöltés nem jelent kulturális élményt, sőt még kellemes kikapcsolódást sem, csak amolyan eltunyulást – agyi és testi szinten.

Emlékszem, 1997 áprilisában gyógyfürdőben voltam. Az esti tévéhíradó előtt teljesen kiürültek a szobák, arra az időpontra nem lehetett kezelést felírni a fürdővendégeknek, mert az Egyszerűen Mária című végtelen sorozatot sugározta a televízió. Szobatársaim nem tudták megérteni, hogy engem Mária, a faluról városba került szegény lány sorsa teljesen hidegen hagy. De egyik nap engedtem a rábeszélésnek, s megnéztem egy részt. Hát, nem titkoltam, hogy egy csöppet sem fogott meg a bugyuta történet.

– A mai rész tényleg nem volt valami érdekes – magyarázta egyik szobatársam –, gyere el holnap is, majd meglátod, meg fog változni a véleményed. Elmentem tehát másnap is, de a véleményem nem változott meg. Tulajdonképpen mind a két nap ugyanarról volt szó, semmit sem haladt előre a cselekmény: Viktor, a csendes-rendes tanító szerelmével üldözte (de azért finoman!) Máriát, az meg egyre csak állta az ostromot, folyton azt hajtogatva, hogy nem akar még egyszer csalódni. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a két főszereplő végül egybekel, nem tudom, mért kellett annyit húzni az időt. Ha rajtam múlik, én már az általam látott első részben összeadtam volna őket. Na de nem eszik olyan forrón a kását! Valahogy ősz tájt, vagyis majdnem fél évvel az áprilisi két rész után, puszta kíváncsiságból (hogy hány gyerekük van már Máriáéknak) bekapcsoltam a tévét a sorozat időpontjában. Viktor még mindig szenvedett a nagy szerelemtől, de Mária (pedig ő is szerelmes volt Viktorba) továbbra is ellenállt. Akkor azt hittem, hogy talán tévedésből megismételték ugyanazt a részt, amelyiket áprilisban láttam, de rövid kérdezősködés után megtudtam, hogy az idő a filmsorozatban is elhaladt, csak éppen nem változott a két főhős családi állapota. Majd néhány hónap múlva mit hallok: összeházasodtak! Egyik ismerősöm újságolta az örömhírt, s naivan hozzátette: ő bizony sejtette, hogy így lesz, s végig drukkolt nekik, hogy szerelmük beteljesedjék.

Aztán volt szerencsém látni még egy részt (illetve torzóját) egy másik sorozatból, de annak nem tudom a címét. Annyit láttam, hogy egy férfi az ablaknál állva s kifelé bámulva mondta a szövegét, sopánkodott, panaszkodott. Gondoltam, amíg siránkozik, kimegyek a konyhába, főzök egy teát. Visszatérve a férfi még mindig mondta a magáét. Akkor elintéztem 2-3 telefont, s a férfi még mindig ott állt az ablaknál, s még mindig monologizált. Azóta se láttam szappanoperát, hallani viszont annál többet hallottam róluk. Például amikor Pozsonyból Kelet-Szlovákia felé utaztunk, s útközben megálltunk egy rokon családnál, ahol már legalább 5-6 éve nem jártunk. Előre jeleztem, hogy egy órácskára benézünk hozzájuk. Megkérdeztem, otthon lesznek-e, s nem zavarjuk-e majd őket. Amikor megérkeztünk, csak kutyafuttában kínáltak helylyel, szemüket le se vették a képernyőről, intettek, hogy ne beszéljünk, mert most nagy dolgok fognak eldőlni. A film hamarosan véget ért, az idős házaspár gyorsan feltett néhány kérdést hogylétünket illetően, de a válaszra már nem volt idő, mert kezdődött egy újabb sorozat valahányadik folytatása. Még gyorsan elhadarták: milyen rendesek vagyunk, hogy meglátogattuk őket, bezzeg az ő gyerekeik egyre ritkábban jönnek a családjukkal. Aztán újra a tévé következett, mi meg szép csendben kiosontunk az udvarra, beültünk az autóba, s elhajtottunk. Majdnem egy év múlva, amikor újra felhívtam sorozatrajongó rokonomékat, megkérdezték, nem mi voltunk-e nemrég náluk, mert arra emlékeznek, hogy valaki eljött hozzájuk, de nem tudják pontosan, ki is volt, s arra már végképp nem emlékeznek, hogy esett a látogatás.

Tudok olyan családokról, akik tovább játsszák a sorozatok történetét. Sírnak-nevetnek, harcolnak-győznek-veszítenek... Egymást követik a szidalmak, a szülők áldozatnak tartják magukat, attól félnek, hogy – mint a sorozatban történt – gyermekeik öregségükre magukra hagyják őket. Ebből rengeteg félreértés adódik. Ők teljesen azt hiszik, hogy az ő fiuk kiabálta, hogy rájuk gyújtja a házukat, azt hiszik, hogy a lányuk eladta a földjeiket, s szent meggyőződésük, hogy az unokáik kábítószerre fordítják a tőlük ellopott pénzt, ők pedig, az ártatlan szenvedő öregek, földönfutókká váltak. Hiába magyarázzák az unokáik, hogy mindezt csak a tévéből vették, ők forró könnyeket hullatnak, s egyre csak hajtogatják: itt van mindenünk, vigyétek, akár az életünket is... És ember legyen a talpán (mármint az időnként hazalátogató fiak és leányok), aki mindezt higgadtan hallgatja végig.

Legfőbb ideje, hogy tényleg csökkenjen ezeknek a sorozatoknak a nézettsége, mert ezek is lehetnek legalább olyan ártalmasak, mint az erőszakos akciófilmek. S ha azt a magyarázatot hallom, hogy a televízió azért sugározza az ilyen ócskaságokat, mert igény van irántuk, forr bennem a méreg. Kit kérdeztek, hogy igényt tart-e ilyesmire? Nem éppen fordítva történhetett? Vagyis hogy az emberek azt nézik, amit a tévé közvetít, s szép lassan hozzászoktak az agykímélő sorozatokhoz.