Tartalom nélkül a forma

„Úgy döntöttem, hogy gazem-ber leszek” – mondhatta volna annak idején egy Brian War-ner nevű fazon Amerikában, Shakespeare III. Richárdjának kulcsmondatát lenyúlva. Nem mondta, de biztosan gondolta. És kitalálta a Marilyn Manson márkanevet. De vajon műkö-dik-e ez a brand 2017-ben?

Megjelent végre a sokkoló rocker sokáig halogatott új albuma, amelyet a Say10 (ejtsd: szejten, azaz sátán) című dalhoz forgatott, Johnny Depp szíves közreműködésével készült videóklip előzött meg. Már ebben jelen van minden, ami jellemző hősünkre, zeneileg és vizuálisan egyaránt. Vészjósló suttogásból ordításba átcsapó, kántáló ének, indusztriális felvezetőt követő gitárzúzás, ijesztő sminkek, spriccelő művér és egy nő, akit először csak fenyegetően taperolnak a kesztyűs kezek, aztán jól feltrancsírozzák.

Brian Warner eredetileg újságíró volt, jól tudta, mivel lehet címlapra kerülni: hát persze, hogy a polgárpukkasztással. A haladó rockzenében mindig is benne volt a konzervatív ízlésűek felháborításának igénye. Ehhez a legtöbbször forradalmi külsőségek is társultak. Kedves szülők, ne engedjék el a lányukat torzonborz, kakastaréjos vagy tetovált fiúval hamburgerezni! És ne hagyják neki hallgatni azt az istentelen ricsajt!

Persze a tiltott gyümölcs csábító. A lázadás elemi igényét használta ki Marylin Manson, de rátett még egy-két lapáttal: második, 1996-os lemezének már az Antichrist Superstar címet adta, ijesztő harci sminkben vicsorgott a fotókon és a színpadon, zeneileg pedig a Korn és a Nine Inch Nails által már letesztelt indusztriális metál útvonalán indult el a goth stílus irányába. Már nevének puszta említésétől kiakadtak a tisztes polgárok, hiszen egy szexszimbólum és egy sorozatgyilkos nevéből rakta össze. A fiatalok széles rétege viszont épp a sokkoló horrorelemekkel létrehozott imázs miatt rajongott érte. Manson a kilencvenes évek végére elérte, hogy senkit ne hagyjon hidegen. Még egyházi vezetők is felszólaltak ellene, nem beszélve a pedagógusokról. És mindeközben leírhatatlan imádat vette körül, sokkal nagyobb, mint a hozzá hasonló hangi adottságokkal rendelkező szimpla metálénekeseket. (A zenekar többi tagja általában csak kiszolgáló személyzet volt).

Így telt-múlt az idő, 23 év alatt csupán 9 albummal, kisebb tévés és filmes szerepekkel (például David Lynch Lost Highwayjében), önéletrajzi kötettel és rengeteg interjúval, amelyeket Manson „igehirdetésre” használt fel, értékválságról, kiúttalan ifjúságról, a kulturális klisék kiüresedéséről elmélkedve. A sorlemezek zeneileg általában hozták a korrekt színvonalat és a megszokott stílust, a klipek kellemes borzongást, illetve össznépi megütközést váltottak ki, a koncertekre érkezők pedig lelkesen festették egymás arcát a show előtt.

Ez a tizedik album zeneileg talán az 1998-as Mechanical Animalshez áll a legközelebb. Akkoriban formabontó megoldásnak számítottak az agyontriggerezett dobok, a kulcsriffekre ráénekelt refrének, a lassú és gyors szakaszok váltakozása egy verzén belül, vagy hogy az indusztriálalapokra úgy pakolják rá a sávokat, mintha egy csontvázra tapasztanák vissza a húst, majd adnák rá a ruhát. Mára mindez inkább időutazásként hat. Másképp fogalmazva: ha valaki sokkolásban utazik, nem csinálhatja húsz éven át ugyanazt. A szövegek szintén a jól ismert panelekből állnak össze, de ma már legfeljebb a halloweenpartikon működnek.

Persze tekinthetjük ezt a lemezt egy pályafutás summázásának. Ám az a stabil egyformaság, amely a Motörhead, az AC/DC vagy a Ramones esetében egyáltalán nem zavaró, Marilyn Mansonnál sajnos igen. Mert egy sock-rocker ne nosztalgiázzon, hanem pukkasszon polgárt új és újabb eszközökkel! Ehhez képest Manson a teljes eddigi életművét ezekre a sémákra húzta fel, és a tizedik albumon sem érezni semmilyen változást a sormintában. A Saturnalia című dal szinte ugyanúgy kezdődik, mint a Third Day of a Seven Day Binge a két évvel ezelőtti Pale Emperor albumon. A KILL4ME alapja ugyanaz a Gary Glitter-számokra emlékeztető „vastaps”, amelyet Mansontól is megszokhattunk. Az első számú slágernek szánt Say10 refrénje pedig tényleg überciki („You say God and I say Say 10”).

Az egész album olyan, mintha az iskola legrosszabb gyereke a felnőtt életben is ugyanazokkal a csibészségekkel próbálna boldogulni. Vicces, hogy egykor milyen komolynak tűnt mindez. Ám 2017-ben, amikor a világ épp eléggé horrorisztikus, amikor az internetnek köszönhetően bőven van min csámcsognunk vagy felháborodnunk, és a lázadásnak is mások a formái, Manson bizony kopottasnak tűnik. Ezért talán jobban járunk, ha arra emlékezünk, amilyen egykor volt. És arra, amit akkor jelentett nekünk.