Tarantino spekulatív filmtörténete

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hollywood. Mesél az egykori Szent Erdő ördögi erdőkerülője: pontos megfigyelésekkel, árulkodó apróságokkal, megrendítő életképekkel. Sosem volt korszakról lelkendezve, el-eltévelyedve a megátkozott mozidzsungelben. E műrengetegben elkapja és papírra viszi a robbanékony korszellemet, piszkos mancsával rögtön belepiszkál. Összerak egy első kézből megidézett csomagot, mely közvetlen, lezser, természetes és vicces. A valaha készült egyik legjobb kombinációja mozgóképes karakterrajzoknak és akciókönyveknek. Legendaépítő marketingfogásokkal, kulturális ingatlantőkékkel. Sok-sok kultúrsokkal.

Az aranyifjú fenegyerek, e páratlan szerzet, Hollywood Hills hippije – elsősorban közkincsstátuszának köszönhetően – nyíltszínű optimizmussal és bizonyos (m)értékű, a kórtársak előtti riasztó tiszteletlenségével közelíti önnön kánonát. Hol taktikus karrieristaként, hol tartalékos szamurájként villantja meg, milyen is az a mozis száj(tépő)karate, s azzal hogyan lehet B filmeket gyártani. És ha már ikonikus imázzsal való manipulációnál tartunk, filmtudorunk is felspécizi a sajátját, noha tudatosítja, hiába örvend kultstátusznak, még mindig csak egy lelkes filmrajongó. Egy okostojás, aki kőkemény kutyaütőnek hiszi magát. Egy nosztalgiára felettébb fogékony kisfiú, aki szeretne felnőni, és aki büszke arra, milyen sok apró érdekességet harácsolt össze. Nem hős, hanem helyi híresség, aki maga felé fordítja a kamerákat. Általában szatirikusan, és gyakran erős kritikai szándékkal.

Kitérőkkel és -kérőkkel. Egyszer használatos humorforrásokkal. Erőltetett szimbolizmusra való hajlammal. Legyalult komikus áthallásokkal, egyre durvább nyelvezettel, noha aljas alkalmazójuk a lelkét is kiteszi. Így előadóművészként is élvezetes alakítást nyújt. Ha épp' nem száll el. Olyankor feszültségteli lendületről tesz tanúbizonyságot, bár célja nem annak felkeltése, hanem a teljes agyrém. Felzaklajta és -izgatja a befogadót, noha ez is csak egy szerep. Egy szelep. Színjáték. Szórakoztató póz, mellyel megpróbál felérni a magáról alkotott elképzeléseihez, a Pedro Almodóvar által tanúsított rettenthetetlenség jelentette követendő példához (mintha az „egzotikus” európai filmművészeten kívül alig létezne más mérce). Összemos színészeket és karaktereket, egyes és többes számokat kever. A „minden idők legjobb filmje” címet többször is ki-, le- és elosztja, majd popcorn- és tésztazabálóként minősíti fele- és filmbarátait. Dagadt bérfirkásznak, hájas pofájú kóklernek, röhejes szerzőnek, ajánlókkal kurválkodónak mutatja kollégáit. Megérdemelten?

A kúlság királya (kiadhattak volna egy mozikupont az arcképével) elvarázsolt kastélyába(n) vezeti tekintetünket. Lepörgő labirintusában ritkán ír saját szalaggyermekeiről – hál' Istennek! –, mégis átmos és -szűr magán minden mozit. Be nem áll a szája. Csak nyomja a rizsát bármiről, ami eszébe jut. Kedélyesen sztorizgat, ömlenek belőle az elmés megfigyelések meg a poénok. Főként filmmesékről. Ám a túldicsért blax- és exploitation-felvételek, a bűnrossz márkás farmeres kungfutöltelékek, az olcsó grindhouse-, autós- és utánjátszó mozik meg a leporolt, másodvonalas antiwesternek gyakran nem érnek fel a szövegéhez. Tettlegességig fajuló textusában művészi elképzeléseit, esztelen esztétikáját cenzúrázatlanul, hígítatlanul, tiszta erőből vágja a közönség arcába. A többnyire képen kívül elregélt históriák nem az unásig ismert dohos tanmesék, inkább látványos körutazások a legalja szórakoztatóipar mocskos örömei között, melyek cinikus és nyugtalanító áthallásokkal bírnak és végig ott lüktetnek az ereinkben.

Művéres műértőnk érti, mi zajlik a vásznon, képben van, nem vesz(t)i el a fonalat. Csűri, csavarja a cselekményt, po(r)tyázik ugyan, de opportunistaként nem nélkülözi ambícióit. Persze túloz. De csak egy kicsit. Őszinte elevenséget áraszt, mely megragadja és fenn is tartja a figyelmet. Aztán elkapja a röhögőgörcs, és lehetetlen nem együtt nevetni vele. Ezzel ironikus módon mindent értelmetlenné tesz, ami a könyvben történt. Mégse' nevetséges ez a szkepticizmussal elkent, elmés, egytekercses, egovezérelt eposz. Csúcsra járatott számító cinizmusa ellenére érzékenyen és hihetően tálal torokszorítóan részletes karakterrajzokat. Továbbá van egy rabul ejtett egyszemélyes közönsége is a nietzschei ihletésű monológoknak: saját maga. Beleszeretett a saját hangjába, és teljesen elmerült az általa teremtett miliőben, melyben emlékalbumot gyárt, nyilvántartási kartotékot vezet.

A tartalomtól függetlenül mindig kitér a filmkészítők mesterségbeli képzettségre. Értékelve és méltatva azt. A magas szintű technikai tudásból esztétikai öröm származik, bizonyos jelölt jelenetek pedig felvillanyozzák az embert, csak mert olyan elmésen vannak kivitelezve. Berántja a nézőt! Pardon… az olvasót. Érezzük a húzását. Bár főfelügyelőnk abban sem biztos, hogy mindebből mennyi az emlék(ezés), és mennyiben ő adja hozzá a hiányzó részleteket. Mégis képes kézben tartani a nagy produkciót, a szakmában talán senki sem tudná ilyen jól lefedni e területet. Szó sem lehet megúszós megoldásokról, nem ijedhet meg a választott hivatását kísérő kellemetlenségektől. Ez nem bérmunka. Ellenben egy eredeti szerelemprojekt, mely élet- és ételszagú, akár egy benzinkút klotyója. S bár belülről lepukkant, csiszolatlan, néha kínos, mocskos kis gyöngyszem, takaros küllemmel bír.

Erős cucc? Meghiszem azt. Maxra húzott naturalizmussal, eszelős energiával formázható felforgatókönyv. Felüthető filmfesztivál, utcai minieposz(t). Azok tömény kivonata, Tarantino Quintesszenciája, mely beillik metaátdolgozásainak sor(s)talan sodrásába. Lehet, nem a világ legjobb irodalma, viszont könnyen előfordulhat, hogy az egyik legjobb könyvélménye. Filmekről, filmkritikákról, filmkritikusokról. Egyébként egy önbíráskodós thrillernek álcázott, egyes szám első személyű karaktertanulmány lenne. Vériszamos végkifejlet helyett szívszorító zárlattal.

Kaszás Dávid