Húst tépő menyétek, forró patkányok, sárga cápák: szubjektívan Frank Zappáról

Pár hét híján 53 év. Ennyit élt a Baltimore-i születésű Frank Vicent Zappa, amely során (csak) mintegy három évtizedig szerzett valamilyen formában zenét. Bartók Béla „tele bőrönddel” távozott az életből 1945-ben – ugyanezt mondhatjuk el Zappa haláláról is.

Miből áll az 1960 és 1993 között teremtett zenei világ? Zappa életében 62 lemezt adott ki. A posztumusz kiadványok további 65-öt tesznek ki, melyeket a családi archívumban felhalmozott gyűjteményből adnak ki fokozatosan. A 127 album már önmagában arról tanúskodik, hogy nem egy átlagos rockdiszkográfiáról van szó. Zappát leginkább a rock tágan vett ernyőműfajába sorolhatjuk, de ezzel messze nem mondunk el róla mindent. Máig nem világos, hogy a rock 1960-as évektől máig tartó történetét hogyan kellene beleilleszteni az egyetemes zenetörténetbe. Zappa életműve jó példája annak, hogy nem érdemes elsietni a minősítgetéseket, hanem élni kell hagyni a diszkográfiát, és dolgozni az abban megbúvó zenei nyelvet.

Zappa pályája azért izgalmas, mert zenéjében a legegyszerűbb formáktól a legbonyolultabbakig szinte mindent megtalálunk. Ha pedig vesszük a fáradtságot, s „összehallgatjuk” a lemezeket, a zeneszerzői kibontakozását is hallhatjuk. Zappa magától értetődő módon nyúlt hol egyszerű, hol bonyolult zenei alkotóelemekhez. Amikor 1970-ben George Duke billentyűs belépett az aktuális formációba, az első próbán kiakadt, mondván, ő nem ezért járt konzervatóriumba: egyszerű, popzenéből vett futamokat gyakoroltak. Zappa egy kérdéssel tette helyre: „Úgy érted, ez a képességeid alatt van?” Duke ekkor megértette, hogyan és miért kell az elemi formáktól a bonyolultakig építkezni. S valóban, a zenetörténet tele van ilyen példákkal. A L'homme armé későközépkori világi katonadalból a 15–16. században több tucatnyi mise született. Bach életműve elválaszthatatlan a protestáns korálok zenei át- és újraértelmezésétől. Bartók a Kárpát-medencei népzenékből táplálkozott – Zappa pedig az 50-es és 60-es évek műfajaiból, a doo-woptól a rhythm and bluesig terjedő elemekből.

Az 1969-es, látszólag egyszerű, de kísérletező Mr. Green Genes-ből (az Uncle Meat című albumról) már a következő lemezre (Hot Rats) egy formájában átfogó, sodró lendületű „gitárverseny” válik – ez a Son of Mr. Green Genes. Szintén az első lemezen szerepelnek a Dog Breath, in the Year of the Plague, valamint a The Dog Breath Variations című tételek: ezekből készült az egyszerre ördögien bonyolult, mégis fülbemászó zenei ünnep, a Dog Breath Variations az Ensemble Modern előadásában, mely a Zappa életében kiadott utolsó lemezen hallható (The Yellow Shark). Ezzel el is érkeztünk az életmű másik fontos vonásáig: a teljesen élvonalbeli, folyamatos kísérletezést is jelentő kompozíciós tehetséget és zenei képzelőerőt igénylő darabok életteli, élvezettel hallgatható zenét eredményeznek. Könnyű- vagy komolyzene lenne ez? Esetleg mindkettő? Vagy ebben az esetben értelmetlen a kérdés?

Zappa szembenállt az amerikai társadalmi, politikai viszonyokkal és konvenciókkal, de nem szívlelte a szovjet típusú diktatúrákat sem. Dalszövegei maró szatírák, hol szellemesen, hol didaktikusan űzött gúnyt mindenből és mindenkiből. Talán ezért is mondják róla időnként, hogy zenéjéből hiányzik az érzelmi mélység. Nem biztos, hogy ezt a vélekedést komolyan kell venni: halála óta számos zenésztársa beszélt arról, hogy kevesen hittek a zenében és annak erejében annyira, mint Zappa.

Műveiben a korszak közélete és mindennapi kultúrája rezonál. A legkevésbé se lepődjünk meg, ha zenéjében szörnyfilmek és reklámok zenei betéteit, a 80-es évek diákszlengjét vagy az általa mélyen megvetett republikánusok aktuális politikai botrányait fedezzük fel.

Ha valaki veszi a fáradtságot, s a stúdióalbumok mellett a koncertlemezeket is akkurátusan végighallgatja, akkor némi fogalmat nyerhet Zappa zenei műhelyének működéséről. Vegyük csak a Pygmy Twylyte akrobatikus, fülbemászó futamait az 1973–74-es koncertről (lásd a Roxy & Elsewhere, You Can't Do That on Stage Anymore Vol. 2 és a Zappa/Erie lemezeken szereplő variánsait), amelyek beszédesen mutatják, hogy itt egy állandóan mozgásban tartott, „kibillentett” zenei világról van szó.

A variációk követése mellett a műfajok számbavétele is izgalmas feladat – ezt itt persze csak a teljesség igénye nélkül tesszük meg. Zappa teljes értékű karriert futhatott volna be pusztán a blues rock terén, ezt számos 70-es évekből származó dal bizonyítja (Advance Romance, Po-Jama People, The Torture Never Stops). Ugyanez mondható el a hard rockról (Over-Nite Sensation, az Apostrophe egyes dalai), a jazz fúziójáról és a progresszív rockról (The Grand Wazoo, Imaginary Diseases című albumok), a musicalről és popról (a Cruising with Ruben and the Jets, Joe's Garage trilógia és a Broadway the Hard Way című lemezek), és az avantgard kísérletezés és a teljesen újszerű komponálási, hangszerelési eljárásokról is (lásd a híres, 1963-as hangjátékát egy kerékpáron, illetve az Uncle Meat, Weasels Ripped my Flesh, Studio Tan, Jazz from Hell című albumokat), miközben Zappa „hangversenyeket” is szerzett (Hot Rats, The Yellow Shark című lemezek). Bár úgy tűnhet, oktalanság így szétszálazni az életművet: az egy és egész.

Frank Zappa a 20. század egyik leginnovatívabb gitárosa. Egyes lemezei kizárólag gitárszólókat tartalmanak (ilyen a Shut Up 'n Play Yer Guitar hármas sorozat és a Guitar című lemez). Ő maga „instant kompozíciókként” tekintett a szólókra. Hangszeres művészként improvizatív gitárjátékkal búcsúzott a közönségtől: utoljára Budapesten lépett fel, a Tabáni Búcsún 1991. június 30-án. Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Kőszegi Imre és Egri János társaságában rögtönözött örömzenét a semmiből, mely a szovjet csapatok kivonulását és Magyarország függetlenedését ünnepelte.

A zappai életműhöz szervesen hozzátartoznak a kiválónál kiválóbb zenésztársak. Zappa abban is zseniális volt, hogy – akár csak pár koncert erejéig, akár hosszú évekig – kölcsönösen inspiráló viszonyt ápoljon a muzsikusokkal. Ők hozták és továbbfejlesztették zenéjüket, Zappa pedig kinyerte belőlük azt, ami aktuális zenéje számára éppen szükséges volt. Ilyen Don Sugarcane Harris blues-, Jean-Luc Ponty jazzhegedűje, Captain Beefheart éneke, George Duke billentyűi, Ruth Underwood ütőshangszerei, Adrian Belew gitárja/éneke – vagy hát Steve Vai, aki gyakorlatilag gyerekként kezdte el karrierjét az egyik Zappa-zenekarban. S hát a dobosok! Frank nem dolgozott akárkikkel, lévén hogy zenei univerzumának a ritmika volt a talp-köve. Jim Gordon, Ralph Humphrey, Chester Thompson vagy Chad Wackerman neve valószínűleg csak az avatottaknak mond sokat, de Terry Bozzio-t vagy Vinnie Colaiuta-t sokan ismerhetik.

Ha 1993-ban nem hal meg, tovább mélyíthette volna kapcsolatát a kortárs zeneszerzőkkel – erre szép számban akadt példa addig is. A The Perfect Stranger című lemezen részben a Pierre Boulez által irányított Ensemble intercontemporain játszik, magyar vonatkozásban pedig különösen érdekes az Eötvös Péterrel való kapcsolata. Eötvös egyébként az imént említett lemez zenei rendezője volt, Zappa halála után pedig Psalm 151 címmel komponált művet az emlékére.

Hogy mennyi kiadandó és kiadható anyag rejtőzik még a családi archívumban, azt nem tudhatjuk. Mindenesetre van ott zene bőven, s valószínűleg még jó pár éven (évtizeden) át fog bővülni a diszkográfia.

Mindeközben Zappa zenéje járja a maga útját. A világhálón találunk olyan produkciókat, ahol fiatal zenészek veszik elő a műveit, s teszik hozzá a magukét – ilyen például az UH Hilo Jazz Orchestra. De emellett a nagyzenekari műveket is óriási sikerrel (és professzionalizmussal) adják elő újra és újra – elég csak belenézni a már említett Ensemble intercontemporain néhány évvel ezelőtti fellépéseibe.

1993 májusában, már súlyos betegen, az egyik utolsó interjújában az NBC műsorvezetője megkérdezte tőle, hogyan szeretné, hogy az emberek emlékezzenek rá. Zappa ezt felelte: „Önmagában az sem fontos, hogy valakire emélkezzenek. Úgy értem, az emberek, akik emiatt aggódnak, olyan fickók, mint [Ronald] Reagan, [George H. W.] Bush. Ők azt szeretnék, ha emlékeznének rájuk. És rengeteg pénzt költenek rá, sok munkát fektetnek bele, hogy az emlékezés fantasztikus legyen”. Illúziók, naivitás, elvtelen kompromisszumok: ez Zappának még a halál árnyékában sem fért bele.