Szoros olvasás az ArtFALatokról

Az antológia szerzői nemcsak egymástól egészen eltérő hangokon szólalnak meg (Juhász Katalin ezt „radikális eklektikának“ nevezi, számomra kevéssé értelmezhetően, hiszen mitől radikális az, hogy más és más szerzők más és más stílusban írnak? „Eklektikának“ pedig csak azért nevezhetők, mert valaki éppen egy kötetbe gyűjtötte őket, tehát ennek az egy kötetnek, esetleges gyűjteménynek a szempontjából. Ráadásul Krausz Tivadar, egészen más oldalról, már kialakította ennek a terminusnak a konszenzusos poétikai jelentését…), hanem meglehetősen nagy színvonalbeli különbségek is megfigyelhetők az egyes alkotók és szövegek között. Mindezek ellenére a kötet szerkesztője kész tényként kezeli a nemzedéki aspektusból történő közelítést, sőt megjegyzi: „Kérem, jegyezzék meg ezeket a neveket arra az esetre, ha valamilyen okból kifolyólag a legújabb szlovákiai magyar írónemzedék képviselőit kell felsorolnia.“ Azaz: nem csak egy egyszerű antológiával állunk szemben, amely középiskolások és huszonévesek szárnypróbálgatásait tartalmazza, hanem „a“ szlovákiai magyar irodalom új nemzedékével.

Antológia ide vagy oda, mégiscsak a benne szereplő szerzők egyes szövegeit kell megvizsgálnunk először, ha értékítéletet szeretnénk alkotni az egészről. Nos, ebből a szempontból legkönnyebb dolgunk akkor van, ha az ArtFALatok prózai termését vizsgáljuk. Talán a próza jobban ellenőrizhető, mint a líra, nem tudom, de Csizmadia Gabriella, Nagy Ilona és Dóczi Gábor kisprózái (novelláknak nem nevezném, mert a leghosszabb maximum kétoldalas, de találunk 11 soros prózai szöveget is) nem hagytak maradandó nyomot bennem. Csizmadia Gabriellánál még a jónak tűnő ötleteket is teljesen elmossa az a csöpögős, szentimentális hang, amely minden írásának jellemzője: „de megcsillan egy gyöngyszem szép szívemben, és kicsurran (így!) belőle a vallomás“ (Induri-pinduri becézgetés), „Csak az életemet akartam Neked adni, és Te megkönyörültél – a lelkemet is kérted. Belém fújva az illatod, kitöltve Mindenemet… (stb., stb.) (Új zsoltár) Csizmadia Gabriella prózáinak intonációját a többszáz részes latin-amerikai sorozatokéhoz lehetne talán hasonlítani, s nincs ez másként Nagy Ilonánál sem: „Kegyet osztó kenyeredből morzsákért fohászkodom, Élet.“ (Súlyos diagnózis), „Mint egy leeresztett szárnyú, nagy, fekete madár, úgy öleli törékeny testét hajzuhataga. Anna tizennégy éves. Az éretlen fiatal testben már ébredezik a vágy.“ (Örvényben) Dóczi Gábort is a szirupos szerelmi témák érdeklik, nála egy csipetnyi távolságtartás is megfigyelhető, az alaphang azonban nem változik, ötletei meglehetősen olcsók és túlságosan rövidre zártak: az Eliszom a bánatom „nagy“ poénját az adja, hogy szerelmi bánatában a lány is ugyanabba a kocsmába ment el leinni magát, mint a fiú, aki ezek után „egy fokkal boldogabban hagyta el a kocsmát. Talán örökre.“

Ez lenne tehát „a“ szlovákiai magyar irodalom új prózanemzedéke, akiknek a nevét fel kell sorolnunk? Véleményem szerint a három szerzőre nagyon komoly és elmélyült műhelymunka vár, ha tényleg szépirodalmat szeretnének írni. Nem valószínű, hogy az ArtFALatokban megjelent írásaikat néhány év múlva is vállalni fogják…

A lírával egészen más a helyzet. Itt már meglehetősen vegyes kép fogadja az olvasót: vannak nagyon eltalált és képzavarral, semmitmondással küszködő szövegek is. Ez utóbbi esetekben jobb lett volna átgondolni, átírni, esetleg tovább érlelni a verset. Vagy, ami más költőkkel is megesett már, eldobni, és más oldaláról közelíteni a versben felvetett gondolati problematikához.

Már ha van ilyen gondolati problematika, mert nagyon sok lírai szöveg egyszerűen csak valamiféle elégikus fájdalomnak, az ürességélménynek ad létet, leggyakrabban nem éppen kreatív és eredeti ötletekkel. Az ArtFALatok lírai szövegei általában egzisztenciális hangoltságúak, a magány, a lepusztultság képeivel operálnak: „itt pihen most a levél/ melyet szárazon/ kiejtett magából a lomb/ bennem sírna sárgásőszen/ én kapaszkodom“ (Jakubecz Soma László: A kör sarka), „Fülembe a csend folydogál/ Szememből havazik…“ (Adamcsek Csaba: Felvidékített nappalok), „csak pillanattöredékek maradtak/ egy nihilista nyárból“ (Farkas Norbert: Mese a meséről). Ennek a nem éppen perspektivikus, mert monoton és regresszív élménynek a hatása alól egyesek a játékosság (Jakubecz Soma László, Borbély Borisz), mások a a drasztikum vitalitása felé próbálnak kitörni (Borbély Borisz, Szarka Szilvia, Adamcsek Csaba, Farkas Norbert).

A legfeltűnőbb hiányosságok közé tartozik az átgondolatlanság, például a verscímek esetében, a képzavarok vagy éppen a semmitmondás. Adamcsek Csaba Felvidékített nappalok című versében a cím első szava (felvidékített) afféle szóleleménynek is tartható, de maga a vers elhasznált képeivel nem ad magyarázatot a cím jelentésére vonatkozóan. Farkas Norbert Kezit csókolom című versének címe egyáltalán nem illeszthető a verszöveg által megszólaltatott érzelmek terébe. Ráadásul a vers képzavarral fejeződik be: a tengerfenéki kereszteződés porán szeretne a lírai alany áthaladni… Lengyel T. Tamás Ház című versében olvasható a következő sor: „»ai« – egy szótagban ellakom“. Az „ai“ egy szótag? Adamcsek Csabánál találtam a következő, számomra értelmezhetetlen sort (lehet, hogy nyomdahiba): „Parányi gyüle lékhatalmon“ (‘98-as blues). Borbély Borisznál meglehetős nehézségeket okoztak olvasásomban a következő sorok: „tajtékzó ölemben/ szájtátnyit pislant/ a szemérmesség“ (Hatásszünet), Jakubecz Soma Lászlónál pedig a „torkod füldugaszt venne“ (Gumilabdában ebédelve) sor... László Krisztián szinte minden szövege egy-egy dalszöveg vagy sláger intonációját utánozza, egyfajta sajátosan értelmezett impresszionizmussal fűszerezve: „Az égen táncoló napsugarak/ felmelegítik rajtad/ a hajnal fonalából szőtt takarót/ és a reggel simogató lehelete/ letisztítja rólad/ az álom apró gyöngyeit.“ (Nyári ébredés). Ugyanő a nagyotmondás hibájába is beleesik: „láttalak lent a folyóparton/ az élet bögréjéből/ ittad az időt“ (Emléknyaláb) Ugyanez Szarka Szilviánál: „gyermeket szülő pillanat/ pillantásod“ (Igézet). Nem folytatom.

Éppen az elhasznált képek nyomasztó mennyisége kell, hogy elgondolkodtasson. Az ArtFALatok szerzői úgy használnak bizonyos képeket, sorokat, metaforákat, mintha nem lennének tudatában annak, hogy az általuk nyelvbe, szövegbe vont kifejezések már meglehetősen kifakultak, sőt a szépirodalomból átkerültek az irodalom alatti műfajokba. A költő, mégha fiatal is, nem tehet úgy, mintha előtte nem írtak volna verset, s most neki kell megteremtenie a világirodalom egészét. Az antológia olvastán viszont folyton ott kísértett az érzés, hogy ezeket a kifejezéseket már valahol olvastam. Az eredetiség hiánya gyakran okoz nem képzavaros, pusztán sablonos fordulatokat: „Nem tudok a várossal beszélgetni/ Utcái magamba fordulnak/ Keresztutaktól pulzálok/ Szerep és álarc között/ Egyre jobban elvegyülve“ (Adamcsek Csaba: Szerep és álarc), „arcomba gyűrt/ hajnalod/ kezed nyomán/ felragyog“ (Szarka Szilvia: Fészek), „maradok/ itt a sehol/ az én helyem“ (Lengyel T. Tamás: Magánydémon).

Az antológia prózaíróihoz hasonló mélyrepülések szerintem a líra területén leginkább László Krisztián és Lengyel T. Tamás opuszaiban figyelhetők meg, Adamcsek Csaba, Szarka Szilvia és Farkas Norbert antológiabeli darabjainak vannak jobb és rosszabb pillanataik is, míg Jakubecz Soma László és Borbély Borisz egészen friss, sokat ígérő költészetet művelnek. Ha kedvenc antológiabeli verseimet kéne felsorolni, akkor Jakubecz Soma László Szívélyes fogadtatása jut eszembe először: a nyelvi regiszterek játékos kavalkádjából elővillanó tragikum és komolyság, aztán Borbély Borisz Kedvem lenne című verse feltétlen telitalálat (bár van benne egy számomra problematikus sor). Farkas Norbert Egytől nyolcig című opusza mindenképp ott van a topon az egységes-naiv narrációt fellazító szövegmozgásaival, illetve nagyon közel áll hozzám Szarka Szilvia drasztikumot felvállaló látásmódja.

Ha én lettem volna a kötet szerkesztője, úgy a következőképpen jártam volna el: a 60 oldalnyi antológiából feltétlen kihagytam volna az összes prózát (marad negyvenhárom oldal), a verseknek pedig körülbelül a felét (marad huszonhárom oldal). Ha leszámítom az antológia illusztrációit, marad kb. húszoldalnyi (szöveg)anyag.

És itt vetődik fel kérdésként az antológia szerkesztőjének felelőssége. Vajon miért volt szükség úgy dobni be az ArtFALatok szerzőit a köztudatba (olvashattuk előszavában), mint a szlovákiai magyar irodalom új generációját, ha (főleg a prózában) gyakran alapvető írástechnikának sincsenek a birtokában. Ha végignézünk a szlovákiai magyar irodalom antológiahalmain, azt tapasztalhatjuk, hogy a kilencvenes években egyre fiatalabb és fiatalabb szerzőktől próbálják meg kisajtolni a „nemzedéki“ induláshoz szükséges anyagot. Lehet, legközelebb általános iskolások jelennek meg majd antológiában, mint a szlovákiai magyar irodalom legújabb nemzedéke… Talán megérte volna néhány évet várni, s akkor talán valóban ütős lett volna az antológia, s akkor valóban egy „új nemzedék“ kényszeríthette volna ki a helyét a „szlovákiai magyar“ irodalomban.

Addig pedig marad a keserű szájíz? Talán nem. De ez nem antológiáktól fog függni, hanem csakis az antológia szerzőitől, tehetségük, erejük, kitartásuk, merészségük, eredetiségük mértékétől. Hiszen – talán – az olvasás gyönyörét, az értéket keressük mindannyian…

(ArtFALatok, szerk. Juhász Katalin, Plectrum, 2001)