Szörnyek a Jókai Napokon

Frank Wedekind A tavasz ébredése című „gyermektragédiáját” a dunaszerdahelyi Novus Ortus Diákszínpad mutatta be a fesztiválon. Takács Tímea rendező jó érzékkel találta meg a darab kulcsjeleneteit, a dráma különleges, szecessziós nyelvezetéből jelzésszerű fragmentumokat őrzött meg, a gyerekek számára is kezelhetővé változtatva ezt a szépségében is szörnyetegszerű anyagot. Eszköztelen, fekete térben, pusztán a színjátszóira hagyatkozva keltette életre gyerekhősei tragédiáját: a kispolgári világ fojtogató prűdségét, a szülő-gyermek viszony erőszakos aspektusait, a tudatlanságban hagyott gyerekek kiúttalanságát. Ha valamivel adós maradt az előadás, akkor az az értelmezésbeli mankó, milyen pozícióból hova nézve kellene a magunkénak, mainak érezni a jó száz évvel ezelőtt valóban forradalminak számító dráma kérdésfelvetéseit.

A komáromi ipari VISZTA színpada Horace McCoy A lovakat lelövik, ugye? című drámájából merítette az ötletet „diák táncmaratonjához”, amelyet a játszók saját valóságára tett utalásokkal spékelt meg: a nagy show mai tizenéves szereplőkkel az ipariban zajlik, a kókler szervezők Komáromból Kassára tartanak, a versenyzőket környékbeli vállalkozók szponzorálják stb. A legjobb pillanatokban hitelesen szólal meg az az egzisztenciális kiszolgáltatottság és kilátástalanság, amelyet a játszók is érzékelhetnek. Összességében viszont az volt a benyomásunk, a lebonyolítás mellett némiképpen háttérbe szorult a játék, és az alaptéma okán a tánckoreográfiák mellett „fizikaibb” színházi formák felbukkanásának is örültünk volna.

A füleki Apropó Kisszínpad a Szász János filmjének köszönhetően közkinccsé vált Agota Kristof-regény, A nagy füzet színpadi adaptációjával némította el a közönséget. Ne fussunk a dolgok elébe, de az eddig látottak alapján úgy tűnik, az idei Jókai Napok legegységesebb, legerősebb érzelmi töltetű előadását tették elénk. Szvorák Zsuzsa expresszív rendezéseitől megszoktuk – évtizedek óta el is várjuk –, hogy profin hatnak minden érzékünkre, hogy a vizuális elemek, a zene, a koreográfia precízen egy célért dolgozik. Az is a kézjegyéhez tartozik, ahogy alapvetően a mindenkori csapatot rendezi: a dramaturgiát a főszereplő „kórushoz” igazítja, s ebből emel ki aztán egyéni arcokat, sorsvillanásokat, de úgy, hogy az exponált szereplők és a hatodik dobozhordó játéka is stílusegységben marad. Hagyott maga mögött értelmezésbeli, hangsúlybeli kérdéseket az apropós füzet – elmélkedhetünk azon, miért kettőzték meg a kulcsfigurákat, felülírva ezzel az ikrek „ikerségének” alapvető jelentését –, de az tény, hogy erős jelzésekkel, pontosan olvashatóan kommunikált a nézőkkel.

Végül, de nem utolsósorban: láttuk a Jókai Napok kritikusan veszélyeztetett faja – a felnőtt színjátszók – második, itt és most utolsó képviselőjét is. Tavaly éppen itt, a fesztiválon hangzott el a füleki Zsákszínház címére, hogy a társulat két frontembere, Nagy Andrea és Gulyás László színészi képessége jól megmutatható lenne valamelyik Csehov-egyfelvonásosban. Mázik István rendező eleget is tett a „megrendelésnek” – idén a Medvét állította színpadra. Az előadás értékelése alapvetően egy kérdés körül forgott: érdemes-e a kímélő játékidő kedvéért csontra húzni Csehovot, ha ezzel a fokozatos karakterépítés lépcsőfokai csúsznak ki a két főszereplő lába alól.

Ma a finisbe ér az 54. Jókai Napok versenye. Látjuk még a rozsnyói G.I.K.SZ.E.R. Diákszínpad W1NSTON című drámáját (az 1984 nyomán), a pozsonyi DunArts Diákszínpad a Szentivánéji álommal érkezik, a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad pedig (Ön)kontroll címmel mutat be színpadi játékot. Vasárnap pedig már a nagy finálé – az eredményhirdetés – vár ránk.