Szőke Erika, a kovásszal varázsoló művész

Mit rejt Az órát igazítsátok el cím?

Hogy munkáim zöme valamilyen formában az idővel, a múló idővel kapcsolatos. A családi viszonyokat, a családon belüli kapcsolatokat vizsgálom az idő viszonylatában. Különösen érdekelnek a testi fejlődés szakaszai, főleg az öregedés, valamint az elmúlást körüllengő sejtelmesség. Keresem a legmegfelelőbb vizuális formákat, hogy megjelenítsem, amit valaki elvesztése vált ki belőlünk, és azt is szeretném valamiféleképpen megfogni, hogy fizikai távozása után miként folytatódik, létezik bennünk tovább. Ebből természetszerűen következik, hogy az emlékezés is foglalkoztat. Az emlékezés megfoghatatlan valami, de nagyon erős kapocs. Az emlékek erőt adnak, táplálkozunk belőlük.

A Brämer-kúriában látható anyag két nagyobb részre bontható. A családban marad egység témája a családi kapcsolatok. Ezt hogy jellemeznéd?

Ahogy a látogató belép a kiállítási térbe, egy triptichonnal, három nagyméretű fotóval találja magát szemben. Realitást tükröző, nem beállított felvételekkel. Egy nappal a nagymamám halála után fotóztam a szobájában. Egyfajta terápiafotózás volt ez számomra, így próbáltam felfogni és feldolgozni a távozásával ért veszteséget. És egyszeriben megkönnyebbültem. Ha az ember szembenéz a fájdalommal, a szenvedéssel, könnyebben tudja feldolgozni. Fontos megbékélni a múlttal, a veszteségekkel, a hiánnyal. Készítettem fotókat a temetése napján is. Megörökítettem a készülődést a halotti torra, ahogy édesanyám megterítette az asztalt, ahogy kikészítette a nagyi retiküljét az utolsó útjára. Belegyűjtve a személyes tárgyait, a műfogsorát, a szemüvegét, egyebeket. Az elszakadás retikülje a személyes holmival egyben reményt is jelent. Hitet abban, hogy nincs vége a létének. Tovább él bennünk, az emlékeinkben... ezért folytatódik is valami. Semminek sincs vége.

Nagyon elmélyült lehetett a kapcsolatod a nagyival.

Igen. Bölcsességgel és elnéző szeretettel viszonyult hozzám. Gondoskodott rólam, oltalmazott, tanácsokat adott az életre. Kislánykorom óta figyeltem, ahogy változott. Rajta észleltem és fedeztem fel a nő változásait, amikor például hirtelen erősebben ráncos lett. Fotókat készítettem a testrészeiről, és a saját testemre próbáltam rávetíteni azokat, olyan látszatot keltve, hogy egybeforrunk. Ezekből a vizuális kísérletekből valami olyasmi olvasható ki, és ez talán így is lehet, mintha az ősök vezetnének bennünket, mintha az ő gesztusaikat vinnénk tovább.

Ezt egy három fotóból álló másik kompozíción is hangsúlyozod.

Én vagyok felül a legkisebb méretű képen, alul a nagymama, középen pedig az édesanyám. A képméretek is kifejezik az életkort, az idő munkáját, de valójában a testekre tapasztott, a bőrünkről dagadó kovásszal érzékeltetem a női test változásait, az időbeni transzformálódását. Ezt mutatja a folyamat, ahogy a nagymamám ölében kel a kovász és egyre duzzadva bevonja a testét. A massza felveszi az elöregedő test vonalait, kiemeli az izmok sorvadását, a lógó melleket, a keblek megereszkedését. A három generációhoz tartozó női alak kebleinek formája – a kovásszal kiemelve – azt a felismerést eredményezi, hogy ugyanolyanná „érnek”, mint a nagymamáé. Mindenkire ez vár.

A kovász fontos eleme a munkáidnak.

Igen, mert élő anyag. A régiek úgy készítették a kenyeret, hogy az előző kenyérsütésből meghagyták az öregtésztát, amit a spanyolok úgy neveznek, hogy masa madre, vagyis anyakovász, s ezt használták a következő sütésnél. Ennek köszönhető az a folytonosság, hogy miden előző kenyér ott van a következőben, majd az azt követőben. Akárcsak a nagyi bennünk... A kovászt akkor kezdtem el használni, miután nagyanyám elmesélte, hogy nagyapám hadifogoly volt a bergen-belseni koncentrációs táborban. Pékként dolgoztatták. Parancsba kapták, hogy a kovászba, az összetevőkön kívül keverjenek egy anyagot, amiről nem tudták, mi az, és megkóstolni, enni sem volt szabad belőle. Kiderült, hogy arzén. Nagyapám története egy konkrét alkotásra is inspirált, amellyel a táborok áldozatainak állítok emléket. Felszeleteltem egy kenyeret, majd a szeleteket sebtapasszal összeragasztottam. Arra utalok ezzel, hogy a vágásokat talán sikerül összeforrasztani, a sebek talán behegednek, de nyomuk marad, elfelejteni nem lehet a sérelmeket.

Az idegenségek és rokonságok a másik egység a kiállításon. Ebbe mi tartozik?

Az ismeretlenekkel kapcsolatot kereső, idegen arcokkal dolgozó alkotások. Mint a kenyérportrék, vagyis a Talált testek című sorozat. Sírkövekről fotóztam elhunytak portréit, amelyeket aztán cipókon helyeztem el. E fotók nyolc országból származnak. A kenyér a testet szimbolizálja, és mivel a tésztáját élesztővel kelesztik, ez a mű a portrékon látható személyek, illetve az emlékük újraélesztése. Az elmúlást szimbolizálja, ahogy a kenyér idővel megrepedezik, és a repedések mentén lassan elmorzsolódik. Közel áll hozzám a processzuális művészet, amikor egy folyamat, nálam a kovász duzzadása, a dagadás erejének prezentálása a művészet tárgya. A folyamat, változó intenzitással előttünk zajlik, s miután lezajlik, talán nem marad belőle semmi, csak egy emlékfolt.

Ebből az egyetlen kiállításból is kiderül, hogy termékeny, nagyon találékony és eredeti ötletekkel teli alkotó vagy.

Imádok experimentálni, felfedezni új dolgokat, olyan technikákat, amilyeneket más nem ismer, és amelyek láttán elcsodálkozva kérdezik meg, hogyan csináltam. Ahogy meg kellett találni annak a módját, technikáját is, hogy a fotók a cipókra kerüljenek, a kenyértest részévé váljanak a Talált testek sorozatban. Teljesen véletlenül jöttem rá, és amikor felfedeztem az eljárást, nagyon boldog voltam.

Ceruza és ecset helyett rögtön fényképezőgéppel kezdted megörökíteni az emlékeket?

Először, alapiskolás koromtól fogva jó ideig rajzolgattam, festegettem. Az érettségi után rajz szakra jelentkeztem. Ott jöttem rá, hogy a rajz és a festészet végképp nem érdekel. A fotográfia lépett a helyükbe. Amikor először jártam a sötétkamrában, és a üres fotópapíron a szemem láttára megjelent a kép, azt mondtam, hú, ez nagy boszorkányság. Onnantól kezdve vonz a fotográfia és minden, ami a fényképpel kapcsolatos, az új technikák és a régi eljárások egyaránt. És izgat a kísérletezés, ahogy a kortárs technikákkal, különféle élő anyagokkal vagy tárgyakkal ötvözhetem, kilépve a képsíkból objektté tehetem. De ugyanúgy gondolkodom működő, élő képinstallációkban, mint amilyen a kovászkönnyekkel síró Élő emlékek című munkám.